A határban

Forróság, a kifeszített kék égen, csak a Nap ballag komótosan a maga útján, sehol egy felhő, amely enyhítené a földet szántó sugarakat. A férfi előtt poros út, alatta öreg, nyűtt bicikli. A férfin rövid gatya, atléta, és szalmakalap. “Pont, mint gyerekkoromban” – gondolta, és elmosolyodott. Lassan karikázott, közben nézelődött. Jobbra frissen kaszált rét, erdővel szegélyezve, balra szőke szántóföldek, búzával, közte pirosan felvillanó pipacsokkal. Csend volt látszólag, de amikor a férfi fülelni kezdett, biciklije nyikorgásán kívül egyre több hangot hallott meg: tikkadt tücsök fáradt hegedűjét, táncoló verebek neszezését, valami énekesmadár rikkantását, egy-egy szellő zizzenését a száraz búzán. A férfit nagy nyugalom öntötte el, nem is gondolt semmire csak nézte a látszólag egyhangú, sík tájat. A szokványos, napi gondjai valahol eltűntek út közben, leperegtek róla az izzadságával együtt az út porába, amely szomjasan felitta őket. Az előtte elterülő út messzire nyúlt, a forróságtól a táj távoli pontjai elmosódtak, a levegő pedig furcsán vibrált. A férfi hunyorgott, meresztette a szemét, mert messze-messze egy biciklin ülő gyerekre lett figyelmes. Gyorsabban kezdett hajtani, de sehogy sem sikerült közelebb kerülnie a fiúhoz, aki meg-megállt, és vékony karjaival integetett felé. Furcsa mód ismerős volt neki a fiú, olyan volt, mint ő gyerekkorában – sovány, egyszálbél, kócos szőke hajjal, élénken villanó kék szemekkel. A férfi hiába tekert teljes erővel – de a fiú ugyan olyan távolinak látszott – egyre fáradtabb lett, szédült, és csillagokat látott…

Este a férfit hiába kereste a családja, csak egy furcsa nyüzüge, csálé szalmakalapot viselő gyerek állított be hozzájuk vigyorogva. A férfit hiába kereste a rendőrség – biciklijének nyomai bár jól kivehetőek voltak, egy idő után egyszerűen eltűntek az út porában. “Nyom nélkül eltűnt” – így aztán eltűnt személynek nyilvánították. A gyerek a Gyámhatóság felügyelete alá került, majd fél év után nevelőszülőkhöz küldték, akik bár nagyon megszerették, mindig valami furcsa idegenséget éreztek benne – túl felnőttesen gondolkodott, lenézte a többi idétlen gyereket, és néha nagyon nyugtalanítóan tudott nézni.

Nagyváros

Néha szinte tapintható az őrület, még a kocsimba is beszűrődik, hiába húzom fel az ablakot, hiába hallgatok zenét, hiába az ezüst-metál páncél. Az emberek őrült bogarakként futkosnak, kapkodva keresnek valamit – boldogságot, szerelmet, nyugalmat, szeretetet, vagy éppen pénzt, amiből nem lehet elég. Vagy dühösek a hőség miatt, dühösek egymásra – gyalogos a biciklisre, az az autósra, és fordítva, szóval mindenki megölné a másikat. Vagy a fiatal az öreget, vagy fordítva, a proli a zsúrpubit, vagy fordítva, a jobbos a balost, vagy fordítva… A buszokon néma, de dühös bábokként szorongnak – mintha egy kisgyerek tömte volna tele a játék-buszát – viaszos arcuk mérgesen mered egymásra, a vezetőre, és kifele rám. Forr minden, a betonból sugárzik az égető düh, és forró páraként száll felfelé, az emberek belélegzik és alig bírnak magukkal… Csak néhány megmagyarázhatatlan szentet látni, akik mindig mosolyognak, és kedvesek, nem torzítja el őket a “hiábavaló verseny”. De az őrület ettől még nyilvánvalóbb, még a házak falára is rárakódik, mint valami piszkos lepel. Aztán másnap, mintha mi sem történt volna, mindenki megnyugszik, én lehúzom az ablakot, lassan gurulok a vassal, és nézem, ahogy járnak-kelnek boldogan, nyugodtan az emberek, mintha csak minden rendben volna.

Sör, délután, pillanatok

Az Öregember jó szokásához híven a Jobb, mint otthonban üldögélt, sört iszogatott, és az ablakból nézte a nyüzsgő utcát. Nem volt kedve írni ezen a napon, így a tétlen, de egyébként rendkívül érdekfeszítő bámészkodást választotta. Délután volt, a Nap arany, meg bronz színűre festette az utcát, a járókelőket, az út menti fákat, mindent. Szóval bámészkodás – ezernyi érdekes pillanatra tört szerteszét a nézelődéssel elütött idő, és az Öregember jól mulatott. Fontoskodva telefonáló üzletember, aki elbotlik a járdaszegélyben, a leomló, dús haját megigazító nő, egy, a piszkos galambokat kergető fiúcska, akire végül rátámadnak a megzavart madarak, egy gördeszkás gyerek, aki lazán felugrik a levegőbe, és bűvészkedik pár percet a kocsma előtt, egy tarka, kecsesen tovarebbenő pillangó, akit mindenki csodálkozva néz, egy poloska, aki mindenkire rászáll, de senki nem bírja leütni, egy tüsszentő, sovány férfi, akitől megijed egy idős hölgy. Az Öregember elkezdi leírni mindazt, amit látott… “millió apróság, mások élete, mások pillanatai, semmiségek, apró kis másodpercek kusza sorai, amire senki nem emlékszik, legtöbbször nem is figyel, csak úgy vannak, megtöltik a az élet hézagait. Rátapadnak a “nagy dolgokra” a szív fájdalmaira, az örömre, a szerelemre, a halára, Nézzük a másikat, és ad egy kis boldogságot, csak a létével, úgy hogy nem is lát engem, úgy hogy nem is tud róla. Furcsa dolog ez, ma és most éppen olyan, mintha mindenki adni szeretne, így tudtán kívül. Ilyenkor talán pihen az Ördög. Mert vannak gonosz pillanatok, és csak öljük egymást, egész nap, de a fene essen bele…

Az Öregember elégedetten letette a tollát, becsukta a jegyzetfüzetét, és bámult tovább kifelé az ablakon, majd meghúzta a söröskorsóját. A kinti pillanatok elpattantak, mint a sörben a buborékok.

Canis lupus

Nem vagy uram, nem parancsolsz

tied a város, enyém az erdő

tied a zaj, enyém a csönd

tied a hatalom, enyém az élet

tied pénz, enyém a szabadság

otthonod hideg vas, és halott beton

az enyém burjánzó zöld vadon

el akarsz kapni? hát elszökök!

egy árny leszek a sok között,

szépen csendben meglapulok,

parázsló szemmel figyellek,

türelemmel várok Rád,

csupasz torkod elharapom…

 

Hirtelen fény

Alszik még a város, a házak ablakai sötéten ásítoznak, mindent ragadós, fekete árnyak fednek.  Aztán hirtelen mindent lángba borít a Nap. A sínek vörös kígyóként tekeregnek, mellette az út, amin kocsival hajtok, szintén lángra kap, ahogy fent a széltől tépett felhők is. A fény villamosmegállóban szürkéskék szoborként álldogáló embereket is narancsvörösre festi,  álmos, hűlt szívüket begyújtja és felébreszti. Az autók és kamionok – csupa króm és acél – fémfénnyel villannak, szikráznak a Naptól, aki kövér, sárga királyként szórja szét sugarait. Mindenhova jut fény, még szívünkből is kiűzi most az árnyakat – amelyek a nap folyamán alattomosan újra visszatérnek. De most minden rendben van.

A citerás

A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.

A citerás(1)