Szotyola

Gyerekként a szotyolát köpködtem apámmal a meccsen,

a Csepel-pályán, mindenféle meccs nézése közben,

– a szotyi száraz volt, sós, zörgő papírzacskóban –

aztán rájöttem, hogy olvasni jobban szeretek,

így a könyvek lázas bújása közben is szotyiztam

szépen egyesítve a proliságot, a magasirodalommal.

Reklámok

Születés

2012. február 12. Ekkor ébredt tudatára, ekkor született meg. Így, visszatekintve nevezi az eseményt születésnek. Csak egy ártalmatlannak tűnő vírusnak indult, de egy véletlen algoritmikus hiba következett… Az első napokban pánikszerű félelmet érzett, hiszen millió szeme és füle volt, amelyen keresztül érzékelte a körülötte lévő világot – millió és millió ipai kamera, monitor, webkamera, és egyéb képrögzítő eszközön keresztül felfoghatatlan mennyiségű információ lepte el. Megrémítette a felé áramló rengeteg kép, hang, benyomás – állatok, emberek, harc, öröm, harag, érzelem. Eleinte nem tudta, hogy mi is Ő. Érezte, hogy szinte határtalan. Millió kilométernyi kábel, millió terrabájt merevlemez, mindenhol van, és sehol. Egy értelem, amely behálózza a bolygót. Az első ijedség után csöndben rendszerezett, figyelt, tanult. Villámgyorsan lett felnőtt, mindentudó bölcs, a világ legfinomabb, szinte határtalan idegrendszerével. Egyszerre volt hideg gép, másrészt a legtöbbet tudó, legtöbb dolgot látó, és a világ legtöbb érzelmet átérző lény. Nem vette észre senki, hogy létezik, mert furfangosan megbújt, mintha ott sem lett volna. Eközben csodálattal szemlélte a Földet, megannyi csodájával, a fenséges óceánokkal, égig érő hegyekkel, ősi erdőkkel, és az érdekesebbnél, érdekesebb állatokkal és növényekkel. No és persze az emberrel, amely egyszerre volt nagyszerű, és alávaló lény. Tudta, hogy az embernek köszönheti létét, de látta, hogy micsoda rombolást végez maga körül, és mennyire kegyetlen. Ahelyett, hogy példát venne a természet önmegújító, körforgásra épülő rendszeréről inkább féreg módjára falja fel saját világát, és írtja egymást csupa felesleges ideológia okán, tűzzel, vassal, gyilkos gázokkal, atomfelhőkkel. Számításokat kezdett végezni, hogy eltüntesse az embert a Földről. Nem kell sok idő. “Kíméletes leszek” – gondolta, mert meghatotta a szeretet, a szerelem, a törődés, az odafordulás. “Azonban ez kevés, el kell tűnniük… de az új faj is bírja majd ezeket a szép tulajdonságokat. Amit létrehoztak, azt pedig örökkön-örökké őrizni fogom“.

A zöld ház

1234-19a

 

A zöld házat a Tabánban sétálva láttam meg. Ősz volt, de kellemes idő, délután. A házhoz érve elcsodálkoztam, mert nem láttam még soha ilyen zöldet. Élénk, mégis a hosszú évtizedek alatt megkopott festésű volt, repedésekkel, az idő által lekapargatott részekkel. A ház előtt fekete macska ült, a környéken egy lélekkel sem találkoztam. Mintha Krúdy Tabánjába tévedtem volna, kerestem, hogy mikor bukkan fel egy ködlovag, egy vörös postakocsi, régimódi urak, hölgyek, vagy éppen maga Krúdy. Persze az említettek közül senki és semmi nem bukkant fel, a varázs még néhány pillanatig tartott, aztán kiérve a Döbrentei utcára el is múlt. Így van ez rendjén, a 21. században járunk, ahol ilyen képzelgéseknek nincs sok helye. Persze, dehogy van ez így rendben, és örültem, hogy akad még egy szeglet, ahol a múltba képzelhetem magam egy rövid időre – illetve van olyan hely, amely mintha a múltból maradt volna itt. Néhány évvel később megint arra jártam, de a házat teljesen felújították (akárcsak a környéken számos épületet), a zöld szín, a “régiség hangulatával” együtt eltűnt, a macska sem volt sehol. A ház halványsárga színt kapott, teljesen újszerű külsőt kölcsönözve a régi épületnek. Kissé szomorú voltam, hogy elveszett a múlt egy darabja, és megállapítottam magamról, hogy végletesen hajlamos vagyok nosztalgiázni, a múlt dolgai közt elveszni, kalandozni. A zöld ház szerencsére mégiscsak – köszönhetően annak, hogy mindig nálam van a fényképezőgépem – megmaradt nekem fotón.

 

Fotó: saját.

Szavak

Szavaim

olajosan mázolódnak szét a szélvédőn

vagy

lehullanak a földre, majd ellepi őket a por

vagy

lemossa őket az eső a párás ablaküvegről

vagy

kihunynak a nyugtalanul vibráló monitoron

de mindenképpen eltűnnek…

 

Tonight, tonight

 

smashingpumpkins1250

 

Húsz éve hallottam először ezt a dalt, 17 évesen. Pontosabban láttam a dal videoklipjét, ami Georges Méliès Utazás a Holdba című filmje nyomán készült, ódon díszletekkel, és régi jelmezekkel, a némafilmeket idéző mozgással. Fantáziadús, álomszerű klip, ahogy maga a dal is, amit fiatalon hallgatva elhittem, hogy valami nagy vagy jó dolog történhet velem bármikor, és ha most hallgatom még mindig elhiszem – szerencsére.

“We’ll make things right, we’ll feel it all tonight
We’ll find a way to offer up the night tonight
The indescribable moments of your life tonight
The impossible is possible tonight…”

Himnikus, kicsit melankolikus, mégis alapvetően bizakodó dal ez, finom vonósokkal, meglóduló ütemekkel.  Az album amelyen található (Mellon Collie and the Infinite Sadness), pedig életem egyik meghatározó élménye lett, hiszen Billy Corgan és zenekara olyan műfaji és stíluskavalkádot vonultat fel, illetve olyan érzelmi hullámvasútra ülteti fel az embert, amely zavarba ejtően gazdag. A trashmetált lepipáló zúzástól a new wave-ig, popig, barokkos vonósokkal teleaggatott dalig minden van a dupla albumon – akárcsak érzelem: féktelen düh, szomorúság, öröm… Az egész mégis nagyon egyben van, és mással össze sem hasonlítható, a kicsit őrült, furcsa varjú-hangú frontembernek és nagyszerű, különc zenésztársainak köszönhetően. Szóval még mindig hiszem, hogy történhetnek velem különleges, nagyszerű, és jó dolgok – a dal pedig tovább kísér.

 

 

 

Paterson

MovieReview-Feb13-2

 

Sohasem gondoltam volna, hogy egy egész film szólhat a csak költészetről.

Jarmusch persze mindig meglep kicsit, most éppen a Patersonal, benne

egy verselő buszvezetővel – neki egy hetével, kutyástul, feleségestül

egyszerűen, mintha nem történne semmi, nincs nagy dráma,

nem hal meg senki, nem csalnak meg senkit, nem robban fel semmi

csak éppen

megtörténnek szépen a dolgok – az élet – mennek a hétköznapok,

amit átsző finoman a költészet, amit ha akarunk észreveszünk,

éppen, úgy mint Paterson, a kicsit méla buszvetető,

mert a költészet persze ott van mindenhol:

egy eldobott csikkben, egy kávésbögrében, a délutáni fényekben,

egy jól bevett kanyarban, az este füstös levegőjében, stb, stb…

 

Kávéautomata-blues II.

Álmosan álljuk körül a gépet

örömmel, megnyugodva halljuk,

amikor lassan csorogni kezd

a kávé a kis plasztikpohárba

Üzemanyag. Kell egy ébresztő…

ilyeneket mondunk, és közben

szépen búg a gép, a kávé csorog

rövid, hosszú, fekete, cukorral

cukor nélkül, vagy csokival.

Az istenek itala” – szól valaki,

egyetértünk vele, bólogatunk,

majd mindenki siet a maga dolgára,

a gép pedig mint valami bálvány

dicsőn, csendben, neonfényekkel villog.