Megy minden a maga útján

Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!  

Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.

Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.

Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.

Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.

Reklámok

Boráros tér reggel

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.

 

Fotó: saját.

Idő II.

Fiatalon, önfeledten szórtam zsebemből az időt

akárhol is jártam éppen, csengve hullott szerte-szét

Mostanra zsugori gyűjtögető lettem,

mint álmai előtt Ebenezer Scrooge, így

ládába zárom az időt, erős lakatot teszek rá

a kulcsot kapzsin, féltve rejtegetem, mégis

időm pedig egyre csak fogy és fogy…

Győzni

A legtöbben győzni akarnak – mindig,

de nem tudják igazán, hogy miért.

Az óvoda óta kell ilyesmiket hallgatnom:

Én ezt jobban tudom! Én ezt jobban csinálom!

Én leszek az első! A legjobb leszek!

Lenyomlak simán! Győzni fogok érted!?

Értem én, csak éppen köpök rá, nem érdekel,

mert én senkit sem akarok legyőzni,

csak önmagamat.

Erdő

IMG_0192

 

Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása.  Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.

Fotó: saját.

Hazatérés

josh-ritter-0004357372_10

 

A véletlen folytán hallottam meg Josh Ritter Homecoming című dalát. Tévében vagy rádióban itt Magyarországon egész biztos nem hallottam volna, helyette egy rendkívül jó amerikai sorozat, a Billions szezonzáró részének végén. A sorozatot szintén nem lehet itthon megnézni, de mindent meg lehet oldani. Egyszóval véletlenül botlottam Josh Ritterbe, aki kicsit a fiatal Springsteenre emlékeztet. A dal pedig éppen akkor talált meg, amikor hazavetődtem, Csepelre, ahol felnőttem. A zene hangulata, és a különös érzés, amit azon az estén érzetem, egészen egybeesett. Sétáltam haza, már jócskán sötét volt, és minden olyan volt, mint gyerek, meg fiatalkoromban. És valóban, nem sok minden változott. A HÉV megálló ugyan olyan, csak a fák nőttek meg, a tízemeletesek éppen olyan fenségesen, de piszkosan magasodnak, a lakásokból pedig fény hunyorog kifelé, a buszok egy része még mindig legalább 30 éves, a házak közt magas fák hajlonganak a szélben, a gagyi dolgokat áruló trafik már karácsonyi kivilágítást kapott, a kínai üzlet előtt lepattant, a reményt kereső férfiak isznak dobozos sört, a csikket meg eldobják a járdára. Az idő megállt nekik, de nekem is, mintha semmi sem tudna itt változni, de jó ez így ahogy van.