Miért éppen…

Amikor egy erdőben voltam

Te mindig egy másikban sétáltál

ezért nem találkoztunk soha,

végül a Moszkva téren láttuk meg egymást

az óra alatt – csodás közhely.

 

Olyan Veled, mintha nem is Budapesten lennék:

a tekergő kopott, budai utcácskák olyanok, mintha

valahol Párizsban sétálnánk éppen,

egy plázában, a buszodra várva olyan, mintha

Róma egyik régi terén ülnénk az embereket figyelve.

 

A Nagyi palacsintázójában ülünk este,

kint hideg, bent otthonos meleg van

nézzük a szemben lévő fényes-sárga Shell kutat

előttünk a finom palacsinták hűlt helye,

meg műanyagpohárban valami édes, piros lötty

Te valami vicces sztorit fabrikálsz egy

fickóról, aki éppen megállt a kúton

én közben nézlek, és azon gondolkodom,

hogy ki írja a mi sztorinkat, és

miért most és itt kezdte el éppen?

 

Reklámok

Istenhez beszél a buszon

Munka után támasztom a falat a buszon

nézem rajta az ilyen-olyan embereket

meg a piszkos üvegen keresztül lemenő Napot

egy öregember ül az egyik széken, nagy, szürke szakállal

göcsörtös, nagy kezekkel, tiszta kék szemekkel

kezében kézzel írt régi, sárga papír van, versfélékkel

félhangosan olvassa a sorokat, úgy, hogy

mi, az utasok ne halljuk, de Isten igen, mert

úgy érzem neki olvassa fel az imákat

közben finoman mozgatja a kezét és mosolyog

határozottan nem őrült, csak éppen beszél Istenhez

boldogabb, mint mi, akik nem tudjuk kihez beszéljünk

hol az én Istenem? nincs meg bennem a bizonyosság

ezért nem tudok vele úgy beszélni, mint az öreg

csak remélem, hogy létezik – de nem hiszem,

ezért nem hall engemet, amikor szólok hozzá…

Kút

Egyszer aztán elhatároztam, hogy minden igazi lesz

tehát valóságos, erős, emlékezetes, szomorú vagy boldog

azt amit odaadok majd neked vagy akárki másnak

még akkor is, ha nem kell, mégis: “tessék – miért is ne?”

ha eldobod az sem baj, nem érdekel, mert van bennem,

szinte végtelen mennyiségben, “honnan? nem tudom”

egy feneketlen kút a lelkem, amiből lustán húzom fel a vödröt

ami mindig tele van mindenfélével, amit szétpakolok fent

aztán elosztom köztetek  – vigyétek, vegyétek, menjetek,

hordjatok szét, amerre jártok… a világban… az időben…

 

Spicc II.

Pár sör után vagyok, és hazafelé megyek

a budai utcák és házak csendben hallgatnak

a sötétség megint megnyerte a meccset –

az utcai lámpák csak szelíd, piszkos fényt vetnek

a fényben minden konkrét, látható, tapintható

a sötétség viszont egyfajta kétes lehetőség,

a lámpák lyuggatta szurkos, fekete lepel bármit rejthet,

ezért szeretem az éjszakát, a sejtelmek miatt, hogy

tartogat valamit az embernek, ami nem lát…

…csak reggel, józanon, amikor már felkelt a Nap.

 

 

CocoRosie – Rainbowarriors

cocorosie-3

 

Bizarr az egész. Egy amerikai multi-instrumentalista, művészi tehetséggel, és furcsasággal megáldott testvérpár elkezd zenélni Párizsban – hol máshol? Sierra Casady – aki operaénekesnek tanult – áriázik, testvére  Bianca pedig egérhangon reppel, az egész alatt pedig valószínűtlen alapok szólnak. A Rainbowarriors a kedvenc dalom tőlük. Egyszerre nagyon idétlen, vicces, ugyanakkor emelkedett, sajátosan melankolikus. A dal legfőképpen a hétköznapokban megbújó fura dolgokat, fantáziát és humort jelenti számomra. Legyen bármilyen szürke, vagy reménytelenül rossz egy napom, ha meghallgatom a Rainbowarriors-t akkor rájövök – hogy oké, lehet, hogy nem egy túl jó nap, de mindig ott van valami reménykeltő a közelben: legyen az egy ember, egy hülye poén, vagy egy fura történés. Mást is jelent számomra dal, mégpedig azt, hogy van bennem valami clown-szerű, így sem magam, sem pedig a világ egyes dolgait nem tudom túl komolyan venni.

 

 

Születés

Mint valami hatalmasra nőtt magzat,

úgy érzem magam az éjszaka csöndjében

az ágyam a méh, ahol nyugodtan fekszek

fejemen fejhallgató, abból tekereg, mint

egy köldökzsinór egy vezeték a mobilomhoz

abból jön a tápanyag, ami erősít, növeszt

hangok, dob, gitár, szintetizátor, meg

mindenféle gépi és emberi dallam.

Táplálnak, erősítenek, reggelre aztán

hosszú, furcsa álmok után újjászületek.