Kávéautomata-blues II.

Álmosan álljuk körül a gépet

örömmel, megnyugodva halljuk,

amikor lassan csorogni kezd

a kávé a kis plasztikpohárba

Üzemanyag. Kell egy ébresztő…

ilyeneket mondunk, és közben

szépen búg a gép, a kávé csorog

rövid, hosszú, fekete, cukorral

cukor nélkül, vagy csokival.

Az istenek itala” – szól valaki,

egyetértünk vele, bólogatunk,

majd mindenki siet a maga dolgára,

a gép pedig mint valami bálvány

dicsőn, csendben, neonfényekkel villog.

 

 

Reklámok

Alpok

1234-4

 

A hegyek csúcsa megvágja az eget

minden zöldebb, és minden kékebb

mint álmodozva képzeltem

a fenyvesek, a fű, a tengerszemek

a levegő hidegen feszíti tüdőm

visszatérek, fogadkozok…

majd hazatérek

ahol a házak alamuszin lapulnak

minden fakó, mint általában,

a fák, a kiéget tarló, a pocsolyák,

és a korom orromba mászik nevetve.

 

Fotó: saját, Lago Di Braies.

Fényképek

IMG_1543a

 

Egyszer találtam egy rakás kiöntött, szemétre dobott fotót. Valakinek vagy valakiknek az emlékei hevertek szerte-szét a földön. Egyes járókelők érdeklődve nézegették a halmot, majd továbbmentek. Én is megálltam néhány pillanatra, és megnéztem az ismeretlen férfiakat és nőket a fotókon. Szóval valakiknek, vagy valakiknek az emlékei, amelyek most már úgy látszik nem fontosak senkinek. A vidám pillanatok végleg kihunynak, bár néhányszor felvillannak, mert még megnézik őket néhányan, köztük én is. Lefotózom a szétszórt képeket, így talán hozzájárulok, hogy az emlékek még éljenek egy kevés ideig, ha máshol nem, hát pont az én fotómon. Persze nincsenek illúzióim, nekem is van dobozom fényképekkel, nomeg mappák a számítógépemen, meg online tárhelyen. Nagy gonddal őrizgetem a fotókat, rengeteg emléket – helyekről, emberekről, barátokról. De egyszer, lehet hogy hamar, de remélem, hogy minél később, ugyan erre a sorsra fognak jutni.

Alapcsomag

A Sátán és az egyik fő-ördöge az előbbi díszes, de komor tróntermében beszélgetett, miközben díszes kupából bort iszogattak.

-Nem jól van ez így felség… – sóhajtott a Fő Ördög.

-Ugyan, hagyjuk a protokollt, elég nagy ördög vagy te – nevetett a Sátán, majd kortyolt egy kis bort.

-Szóval, sehogy nem jó ez így, túl olcsón adják a lelküket az emberek, s hiába kapjuk meg már életükben, amit akarunk, ráadásul olcsón, és a lélek minősége… hát igencsak silány – morgolódott tovább a Fő Ördög. A Sátán helyeslően, lebiggyedő szájjal bólogatott.

-Képzeld egy lelket most már megkapunk egy családi ház – középvezetői állás – BMW áráért!!! És micsoda aljas, nyomorult, kisstílű lelket kapunk cserébe! Ördögjeim már eleve így kezdik az alkut – alapcsomagnak nevezik egyébként – és szinte azonnal ráharapnak a megkísértettek – panaszkodott tovább a Fő Ördög.

A Sátán egyetértően bólintott, majd széttárva karjait így sóhajtott:

-Bezzeg régen, micsoda üzleteim voltak! Napóleon, Baudelaire, Oscar Wilde… micsoda nagy, és értékes lelkek voltak…

A Pixies-től, a Violent Sohoig

violentsoho

 

 

Mintha mindenhonnét ugyan az a színes-szagos, szentimentális, vagy gügye, kiszámított zene szólna. A plázákban, meg kávézókban, tévében, munkahelyen, ugyan az szól – valami felépített sztár, vagy banda, akinek kilúgozták vagy megfürdették a lelkét a marketingesek, vagy éppen a “közönség” igényeit szolgálják kifele. A “jó” társaságban esetleg valami szofisztikált, vagy okos dolgot hallgatnak, amely megfelel az értelmiségi igényeknek. Egyik se kell nekem. Annak idején a lemezboltok polcain, és újságokban ástam valami “igazi” után, ami persze csak nekem az (meg talán másoknak, máshol). Most meg a neten kutatok valami után, ami még megszólít, és szerencsére van még ilyen, nem vagyok “öreg”, úgy látszik, lázba tud hozni még valamennyire egy zenekar.

 

A Pixies lemezeit 1999-ben szereztem meg, amikor is egy lemezboltban dolgoztam, és főnökök segítségével egyenesen az USA-ból hozattam be a CD-ket. Az együttes a lázadást, őrületet, és “meg nem nyugvást” jelentette számomra, amelyet így majdnem húsz év múlva még mindig kit tudott váltani belőlem, méghozzá most 2017-ben a Violent Soho nevű, ausztrál együttes. Fésületlen, koszos rock, semmi extra – csak van benne valami csibészes, karcos, nyugtalan – a fenti képen sincs sok póz, ülnek és vigyorognak ezek a külvárosi srácok. Amikor őket hallgatom érzem még, hogy van bennem tűz, érzés, fiatalság (?) illetve odafordulás a világ és az emberek felé, illetve fel tudom és akarom rúgni “jelképesen” a mindenkire rátelepedő hatalmat, a multi-cégeket, a hülye, gonosz embereket, minden szarságot – mint, ahogy kamaszként képzeltem. Naivságnak tűnhet persze, de ellen kell állni a hülyeségnek, számításnak, gonoszságnak. Ha ennek az érzésnek a csírája is elveszik, csak Romero zombijai leszünk. Szóval őrizzük meg a lázadás, a gondolkodni, változni – és alkotni akarás tüzét, ameddig tudjuk. Ezt jelentik nekem ezek a zenék.

A dobozba zárt lány

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…

A varjú

A fiúnak már “nagyon elege volt”, ahogy közkeletűen mondani szokás. Ettől persze valami sokkal erősebb, ellenállhatatlanabb kétségbeesést érzett a saját életével kapcsolatban. Amellett, hogy szülei elváltak, és ide-oda pingpongoztak vele, sehogy sem békült ki a világgal. Érettségi előtt állt, kitűnő tanuló volt, de az egész, előtt kirajzolódó jövő siralmasnak tűnt: egyetem, valami hasznos szak, diploma, szép karrier, aztán szép kocsi, ház, család. Kissé röstelte magát, hogy elveti e társadalom, és az emberek nagy része számára fontos dolgokat. Mert persze szeretett volna otthont, családot, stb, csak éppen másképpen. Kortársai szintén hidegen hagyták, a szokványos kocsma-fesztivál-ivás-öltözködés köré szőtt életükkel együtt. Egyetlen vigaszát az erdőjárás, és az indiánok történetének kutatása jelentette számára. Családja furcsa hóbortnak tekintette az USA őslakói iránti érdeklődését, hiszen: “hol vannak már azok! Elsöpörte őket a fehér ember. Mit érdekel az téged“. Amikor ilyeneket mondogattak neki, csak csendben, mérgesen hallgatott, hiszen indiánok még nagyon is éltek, és őrizték hagyományaikat. Ekkor jött szokásos szentbeszéd: “Építsed, képezd magad, fektess be az életedbe, fontos a jövőd! Szórakozzál, ahogy a többiek, mit különcködsz?!” Mivel, ahogy említettük, kiváló jegyei voltak, szerencsére keveset abajgatták, és szemet hunytak az indiánosdi felett. Így mentek hát a dolgok, amikor is egyik kedvenc erdeje mellett, ahol egy hatalmas rét terült el, a helyi önkormányzat kisajátította a területet, és a egy zenei fesztivál rendelkezésére bocsátotta azt. A fiú egy magas fáról figyelte nap, mint nap, miként dózerolják el a területet növényestül, vadnyulastul, fácánostul, majd dühösen és tehetetlenül nézte fesztiválra özönlő csürhét. Az utolsó ilyen megfigyelés után hazament, de sehogy nem tudott elaludni, csak hánykolódott az ágyában, és gondolkodott, s minduntalan az indiánok jutottak eszébe, különösen a varjak, akik a hegyekben, erdőkben laktak hajdanán. Egyszer csak felkelt, varjú módra kifestette arcát – ahogy a könyvekben látta -, majd karjaira szárnyakat pingált, és nekiiramodott a legközelebbi erdőnek.

Napokkal később sem találták a fiút (azután sem került elő soha), hiába a rendőri erőfeszítéseknek. Természetesen az erdőben is keresték, ahol az egyik nyomozó egy remek szimatú rendőrkutya segítségével megtalálta a felázott talajon a fiú cipőnyomait. A nyomoknak azonban hirtelen vége szakadt, mintha a fiút bizony a föld nyelte volna el. A nyomozó, akit sokszor segítettek megérzései, most is furcsa érzés kerítette hatalmába. Felnézett a magasba és feltűntek neki a fákon gubbasztó, nagy, fekete varjak. A rendőrök csapta zaj ellenére nyugodtan ültek az ágakon, s mintha figyelték volna a lent tébláboló embereket…