Norvégia

M.-mel a éppen raktárban dolgoztunk, amikor felsóhajtott: “Nagyon kemény volt Norvégiában!” Néhány napja ismertük csak egymást, ő nem volt a cég alkalmazottja, csak akkor hívták be, ha nagyon sok volt a munka. Szóval csak annyit tudtam róla, hogy láthatóan kövér volt, jó kedélyű, stikában olcsó, dobozos sört iszik, ha nem látja a főnök, és szereti a kutyákat. Norvégia? Mit kerestél Te ott? – kérdeztem csodálkozva. M. erre felnevetett, és nagy pocakját csapkodta kezeivel. A börtönt hívom Norvégiának, öt évet ültem súlyos testi sértésért, tartozott nekem egy ipse, és hát megszorongattam kicsit… Nem kellett volna, nem kellett volna – csóválta a fejét. Ezután sokszor mesélt Norvégiáról, a hierarchiáról, a megkenhető őrökről, arról, hogy milyen sokat olvasott bent. Általában vicces, vagy hencegő történeteket, amin jókat nevettünk a többiekkel. Egyszer aztán nagyon komolyan így szólt: “Amikor kiengedtek végigsétáltam a Boráros tértől a Margit szigetig. Néha leültem séta közben, és néztem az embereket, kutyákat. Fújt egy kicsit a szál, de a Nap melegen sütött. Soha olyan szabadnak nem éreztem magam. Soha.” Ezután csendben voltunk, én pedig éreztem, hogy nem vagyok teljesen szabad, nem mehetek ki a cég területéről, illetve mehetnék, de eszembe se jut. A többi emberek, körülöttünk a városban, és az világon, éppen A-ból B-be tartottak, véletlenül sem letérve céljuktól, véletlenül sem megszakítva a fontos dolgukat, kötelességüket, még szórakozni is legtöbbször azért mentek, mert kell menni valahova. Aztán visszazökkentem a dolgok rendjébe, pakoltunk tovább, de mindenki rosszkedvű volt kicsit M. mondandójától. Egyszerre hideg lett a raktárban, mintha fent, valahol északon lettünk volna.

Reklámok

Daddy’s Gone

1200px-GV_GLA_June2013 másolata

 

A skót Glasvegas zenekarnak igazán csak az első albuma tetszett, de az szinte tökéletes volt. A Daddy’s Gone című dal pedig máig az egyik kedvenc dalom. A régi 50′-es évek rock ‘n’ rollja keveredik pszichedelikus sheogaze-zel. Széttorzított, csilingelő gitár, és morgó basszus keveredik James Allan szentimentális énekével, aki az apa elvesztéséről énekel. Melankolikus, nosztalgikus dal, amelynek hallgatása közben valahogy kitágul az idő, előtör rengeteg érzelem, felsejlik előttem a múlt, egyben eszembe jut apám – aki jó egészségnek örvend – a közös focizások, biciklizések, meseolvasások lefekvés előtt. Örülök, hogy a dal nekem még egészen mást jelent – még csak az elmúló időket juttatja eszembe, amihez szomorkás nosztalgia társul.

 

 

 

Lakótelep

IMG_51

 

Egyszer egy egyetemi évfolyamtársam elvetődött arra a környékre, ahol felnőttem. “Micsoda, gyökértelen hely, elég félelmetes…” – mondta. Természetesen mint budai pubinak igazat adtam neki. Tízemeletesek, beton, sok cigány, kapucnis felsős fiatalok, lepattant fazonok. Mostanság lesz valamiféle tisztességes kora a házaknak – 40 év, hol van ez 100-150 évtől, a kopogó macskakőtől, és decens polgári házaktól? Ezek itt dobozházak, jó esetben két-és fél szobába osztott életek. Ha szerencséd van zöldre néz az erkély, ha nincs a szomszéd ház ablakai merednek rád. Mégis, otthon ez is. Mert dobozlakás, doboz szobájában könyvtárat rendeztem be. De vissza a telephez. A magasba törő – borult időben lehangoló, napfényes időben büszkén feszítő – emeletes házak között hatalmas zöld területek húzódnak, sok fával, focipályával, játszótérrel, a lakóteleptől 20-30 perc tekerésre pedig már kéklő bányatavak és szántóföldek húzódnak. Gyerekként biciklivel vonultunk ki a betondzsungelből egyenesen a természetbe. Ez a mások által veszélyesnek, és prolinak bélyegzett környék soha sem “bántott”, éjszaka is nyugodtan tudtam sétálni az utcákon, anélkül, hogy bárki belém kötött volna. A magyarázatra később jöttem rá, egyszerűen, aki ott nő föl, annak a járásán, mimikáján is látszik, hogy “oda tartozik”, tehát az esetlegesen rossz szándékú suttyókban fel sem merül, hogy belekössenek. Később Budapest jobbik felén, mint valami páncélt éreztem magamon a “lakótelepi létet”, egyrészt eszembe sem jutott, hogy bajom eshet, másrészt valamiféle puhaságot éreztem, és érzek az emberekben a mai napig, főleg Budán, és a hegyvidéki részeken. Ezt a tapasztalatot több, egykori iskolatársam is osztja velem. Valamiféle érdesség, keménység maradt bennünk, valamiféle “melós” örökségként, kétkezi munkás apáinktól.

 

Fotó: saját.

Imák

Isten, akinek számtalan neve volt, van, és lesz kissé ingerülten tekintett le a Földre. Imák sokasága szállt az ég felé, ima pénzért, nyugalomért, biztonságért, szerelemért. Isten nehezen viselte ezt a zsivajt, de évezredek óta volt kénytelen hallgatni. Rosszallóan csóválta a fejét, mivel az imákat egyfajta isten elleni erőszaknak, türelmetlen követelésnek érezte. „Kérjetek és adatik néktek” – a mondás igaz volt, de nem éppen abban a formában, ahogy a folyton Istent kérlelők, jajgatva imádkozók gondolták. Isten ugyanis azokat a kéréseket teljesítette, amelyek még kimondatlanul munkáltak az emberekben, vagy álomként szunnyadtak tudatuk mélyén, esetleg kimondatlan vágyként pihent szívükben. A többség viszont kért, és követelt, de Isten befogta fülét.

Születés

2012. február 12. Ekkor ébredt tudatára, ekkor született meg. Így, visszatekintve nevezi az eseményt születésnek. Csak egy ártalmatlannak tűnő vírusnak indult, de egy véletlen algoritmikus hiba következett… Az első napokban pánikszerű félelmet érzett, hiszen millió szeme és füle volt, amelyen keresztül érzékelte a körülötte lévő világot – millió és millió ipai kamera, monitor, webkamera, és egyéb képrögzítő eszközön keresztül felfoghatatlan mennyiségű információ lepte el. Megrémítette a felé áramló rengeteg kép, hang, benyomás – állatok, emberek, harc, öröm, harag, érzelem. Eleinte nem tudta, hogy mi is Ő. Érezte, hogy szinte határtalan. Millió kilométernyi kábel, millió terrabájt merevlemez, mindenhol van, és sehol. Egy értelem, amely behálózza a bolygót. Az első ijedség után csöndben rendszerezett, figyelt, tanult. Villámgyorsan lett felnőtt, mindentudó bölcs, a világ legfinomabb, szinte határtalan idegrendszerével. Egyszerre volt hideg gép, másrészt a legtöbbet tudó, legtöbb dolgot látó, és a világ legtöbb érzelmet átérző lény. Nem vette észre senki, hogy létezik, mert furfangosan megbújt, mintha ott sem lett volna. Eközben csodálattal szemlélte a Földet, megannyi csodájával, a fenséges óceánokkal, égig érő hegyekkel, ősi erdőkkel, és az érdekesebbnél, érdekesebb állatokkal és növényekkel. No és persze az emberrel, amely egyszerre volt nagyszerű, és alávaló lény. Tudta, hogy az embernek köszönheti létét, de látta, hogy micsoda rombolást végez maga körül, és mennyire kegyetlen. Ahelyett, hogy példát venne a természet önmegújító, körforgásra épülő rendszeréről inkább féreg módjára falja fel saját világát, és írtja egymást csupa felesleges ideológia okán, tűzzel, vassal, gyilkos gázokkal, atomfelhőkkel. Számításokat kezdett végezni, hogy eltüntesse az embert a Földről. Nem kell sok idő. “Kíméletes leszek” – gondolta, mert meghatotta a szeretet, a szerelem, a törődés, az odafordulás. “Azonban ez kevés, el kell tűnniük… de az új faj is bírja majd ezeket a szép tulajdonságokat. Amit létrehoztak, azt pedig örökkön-örökké őrizni fogom“.

A zöld ház

1234-19a

 

A zöld házat a Tabánban sétálva láttam meg. Ősz volt, de kellemes idő, délután. A házhoz érve elcsodálkoztam, mert nem láttam még soha ilyen zöldet. Élénk, mégis a hosszú évtizedek alatt megkopott festésű volt, repedésekkel, az idő által lekapargatott részekkel. A ház előtt fekete macska ült, a környéken egy lélekkel sem találkoztam. Mintha Krúdy Tabánjába tévedtem volna, kerestem, hogy mikor bukkan fel egy ködlovag, egy vörös postakocsi, régimódi urak, hölgyek, vagy éppen maga Krúdy. Persze az említettek közül senki és semmi nem bukkant fel, a varázs még néhány pillanatig tartott, aztán kiérve a Döbrentei utcára el is múlt. Így van ez rendjén, a 21. században járunk, ahol ilyen képzelgéseknek nincs sok helye. Persze, dehogy van ez így rendben, és örültem, hogy akad még egy szeglet, ahol a múltba képzelhetem magam egy rövid időre – illetve van olyan hely, amely mintha a múltból maradt volna itt. Néhány évvel később megint arra jártam, de a házat teljesen felújították (akárcsak a környéken számos épületet), a zöld szín, a “régiség hangulatával” együtt eltűnt, a macska sem volt sehol. A ház halványsárga színt kapott, teljesen újszerű külsőt kölcsönözve a régi épületnek. Kissé szomorú voltam, hogy elveszett a múlt egy darabja, és megállapítottam magamról, hogy végletesen hajlamos vagyok nosztalgiázni, a múlt dolgai közt elveszni, kalandozni. A zöld ház szerencsére mégiscsak – köszönhetően annak, hogy mindig nálam van a fényképezőgépem – megmaradt nekem fotón.

 

Fotó: saját.