Szökés

Úgy tűnik, hogy végtelen az út,

bármilyen gyorsan is hajtok

120, 130, 140, 150…

a Nap közben lemegy, sötét lesz

az égen csillagok villannak

bennem meg emlékek,

amelyeket azt hittem elhagytam,

bármennyire is száguldok

az idő mintha az utastérbe

szorult volna, nyúlósan, sűrűn

kavarog, és az ablakra

vetít arcokat, helyeket, képeket

régi érzések söpörnek át rajtam,

aztán kiröpülnek a nyitott ablakon,

de újabbak jönnek, csak jönnek

a pálya menti lámpák fénye

fényes csíkká  nyúlik,

közben zene szól –

“Now drive me far – away, away, away”*

de nem segít, az idő árad tovább…

 

 

*Deftones –Be Quiet And Drive (Far Away)

 

Bús vers sörrel

Az Öregember ma is Jobb, mint otthonban ült, és a szokásos sörét kortyolta. Messze jártak a gondolatai, miközben nézte nagy korsó sörét, majd írni kezdett:

Aranyló délutáni fény süt át a korsón

a pillanatok úgy pattannak el, mint

a sörben a buborékok, amelyekben

régi arcokat, régi helyeket látok

az arcok tulajdonosaival tán’

soha többé nem találkozom,

a csodajó helyeken nem járok

soha többé – szép tereken,

kopott, öreg házak között,

eldugott kocsmákban, vagy

valamelyik ősi tenger partján…

Helyette csak minden nap

emlékezek egy régi életre,

amely talán nem is az enyém,

lehet csak ebben a korsóban,

ebben az arany kavargásban létezik,

bár úgy volna, bár úgy volna.

Miután az Öregember leírta ezeket a sorokat, megjelent az asztalnál, egyik régi cimborája, Béla – aki még élt – , és kutyája, akit szintén Bélának hívtak. A hórihorgas Béla leült vele szemben, rendelt egy sört, elolvasta az irományt, majd így szólt ősz fejét csóválva: Ejh, mit sajnáltatod magad!? Még élünk cimbora, 60 éve vagyunk barátok, tudunk járni, tudunk inni! Minek írsz ilyen badarságokat?! Béla kutya, aki maga is vén volt – 15 éves – helyeslően vakkantott.

 

 

 

 

Canis lupus

Nem vagy uram, nem parancsolsz

tied a város, enyém az erdő

tied a zaj, enyém a csönd

tied a hatalom, enyém az élet

tied pénz, enyém a szabadság

otthonod hideg vas, és halott beton

az enyém burjánzó zöld vadon

el akarsz kapni? hát elszökök!

egy árny leszek a sok között,

szépen csendben meglapulok,

parázsló szemmel figyellek,

türelemmel várok Rád,

csupasz torkod elharapom…

 

Séta az erdőben

Kígyóként tekergő ösvényen

sétálok a tavaszi erdőben

az öreg, lompos fák

lassan fölém hajlanak

hűs árnyékkal betakarnak

ezerféle furcsa növény

zöldell, sarjad,csavarodik

kúszik, nyúlik, gabalyodik

neszeket hallok mindenfelől –

madár rebben, levél zörren

bogár zizzen, faág reccsen,

béka csobban, termés koppan

erdei zaj-zörej-zene…

Ősrégi történetet susognak

kócos lombjukkal a fák, de

hiába figyelek, nem értem,

mert csak vendég vagyok,

és lehetek…

 

Hajnal

Gyorsan hajtok

de a szürke, fodros felhők

így is könnyen utolérnek

rám és a kocsira nehezednek

szürkére koszolják a tájat

a szántóföldeket, a fákat,

az alvó házakat,

a szembejövő kocsikat,

a kocsikban az embereket,

mintha színek nélkül volnánk.

Belül is, mintha csomós

szomorúság, és kedvetlenség

kavarogna a gyomromban…

Aztán lassan áttör a Nap

a makacs szürkeségen,

részeg festőként leönti a

a felhőket, a tájat, minket

rikító, tarka színekkel,

mi pedig csak mosolygunk.

 

Keresztet vivők

Látod nyomorúságukat, a kétségbeesést, a szomorúságot

szemeik égő sötétjében, arcuk mély árkaiban

Érzed fájdalmukat egy gyorsan elröppenő pillanatra.

Nyugtató reményt nem adhatsz, mert félted a sajátod

átvenni a terhet nem tudod, sem enyhíteni szenvedésüket

mert: “Mindenkinek meg van a saját keresztje

elég egy is” – gondolod, majd Ő átveszi,

talán, de nem is hiszed igazán. Mész hát tovább.