A varjú

A fiúnak már “nagyon elege volt”, ahogy közkeletűen mondani szokás. Ettől persze valami sokkal erősebb, ellenállhatatlanabb kétségbeesést érzett a saját életével kapcsolatban. Amellett, hogy szülei elváltak, és ide-oda pingpongoztak vele, sehogy sem békült ki a világgal. Érettségi előtt állt, kitűnő tanuló volt, de az egész, előtt kirajzolódó jövő siralmasnak tűnt: egyetem, valami hasznos szak, diploma, szép karrier, aztán szép kocsi, ház, család. Kissé röstelte magát, hogy elveti e társadalom, és az emberek nagy része számára fontos dolgokat. Mert persze szeretett volna otthont, családot, stb, csak éppen másképpen. Kortársai szintén hidegen hagyták, a szokványos kocsma-fesztivál-ivás-öltözködés köré szőtt életükkel együtt. Egyetlen vigaszát az erdőjárás, és az indiánok történetének kutatása jelentette számára. Családja furcsa hóbortnak tekintette az USA őslakói iránti érdeklődését, hiszen: “hol vannak már azok! Elsöpörte őket a fehér ember. Mit érdekel az téged“. Amikor ilyeneket mondogattak neki, csak csendben, mérgesen hallgatott, hiszen indiánok még nagyon is éltek, és őrizték hagyományaikat. Ekkor jött szokásos szentbeszéd: “Építsed, képezd magad, fektess be az életedbe, fontos a jövőd! Szórakozzál, ahogy a többiek, mit különcködsz?!” Mivel, ahogy említettük, kiváló jegyei voltak, szerencsére keveset abajgatták, és szemet hunytak az indiánosdi felett. Így mentek hát a dolgok, amikor is egyik kedvenc erdeje mellett, ahol egy hatalmas rét terült el, a helyi önkormányzat kisajátította a területet, és a egy zenei fesztivál rendelkezésére bocsátotta azt. A fiú egy magas fáról figyelte nap, mint nap, miként dózerolják el a területet növényestül, vadnyulastul, fácánostul, majd dühösen és tehetetlenül nézte fesztiválra özönlő csürhét. Az utolsó ilyen megfigyelés után hazament, de sehogy nem tudott elaludni, csak hánykolódott az ágyában, és gondolkodott, s minduntalan az indiánok jutottak eszébe, különösen a varjak, akik a hegyekben, erdőkben laktak hajdanán. Egyszer csak felkelt, varjú módra kifestette arcát – ahogy a könyvekben látta -, majd karjaira szárnyakat pingált, és nekiiramodott a legközelebbi erdőnek.

Napokkal később sem találták a fiút (azután sem került elő soha), hiába a rendőri erőfeszítéseknek. Természetesen az erdőben is keresték, ahol az egyik nyomozó egy remek szimatú rendőrkutya segítségével megtalálta a felázott talajon a fiú cipőnyomait. A nyomoknak azonban hirtelen vége szakadt, mintha a fiút bizony a föld nyelte volna el. A nyomozó, akit sokszor segítettek megérzései, most is furcsa érzés kerítette hatalmába. Felnézett a magasba és feltűntek neki a fákon gubbasztó, nagy, fekete varjak. A rendőrök csapta zaj ellenére nyugodtan ültek az ágakon, s mintha figyelték volna a lent tébláboló embereket…

Csak a szél az…

A kisfiú egyre nyugtalanabbul aludt, és csak jobbra-balra forgolódott az ágyában, a régi családi ház felső szintjén. Odakint vihar tombolt, villámlott, eső dobolt az ablakon, a régi ablakkeretek pedig keservesen nyikorogtak a hatalmas szélben. A gyermek hirtelen úgy érezte valami, vagy valaki közeledik feléje, hűvös, hideg szellő kíséretében. Nem mert felnézni, inkább hasra fordult, és fejére húzta a takarót, így remélve fedezéket. A fiú nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy álmodik, vagy valóban közelít felé “valami”. Egyre hidegebb légáramlatot érzett maga körül, majd hirtelen erősödő nyomást érzett a paplanon. Furcsa, reszelős hangot hallott menedékéből: Hááááááááááááááááááááááá! Nem bírta tovább, zilálva felriadt és hangosan kiabálni kezdett: Apa, apa!!! Apja gyorsan szobájához ért, kinyitotta az ajtót, és odasietett az ágyban fekvő fiához, aki a izzadságtól csatakosan nyújtott felé karját. Apa! Egy szellem volt, vagy lidérc, vagy valami!!! Az apja csak mosolygott, karjába kapta a még reszkető fiát, és így szólt: Ejnye, már 7 éves vagy, és már megint a szellem, mi?! Nem kell félni, csak a szél az! Látod? – és karjában fiával körbement a szobában, megnézték a zárt, de még mindig nyikorgó ablakokat. A fiú csakhamar megnyugodott, és hagyta, hogy apja visszategye az ágyba.

Sok sok évvel később a fiú felnőtt, családot alapított, és örökölvén a házat, feleségével és kisfiával élt benne. Egy napon új nyílászárókkal szerelték fel a házat, a régi, ódon fakereteket pedig kidobták. Kérem szépen, ez nem fog nyikorogni, és száz százalékosan szigetel – mondta a cserét végrehajtó szakember. Mindenki nagyon elégedett volt tehát. Egy éjszaka nagy vihar kerekedett, és a férfi egyszer csak arra riadt, hogy fia kiáltozik: Apa!! Valaki van itt! Apa!!! A férfi szaporán a gyerekszobához sietett, benyitott, és felkapta fiát. Ejh már, megint rosszat álmodtál? Hisz nincs itt senki! Csak a vihart hallod odakintről! Leült az ágy szélére, és megsimogatta fia fejét. Körbemutatott a szobában: Látod, senki és semmi nincs itt! Csak a szél zúg odakint! Ahogy fia mellett ült, az apa mintha hideg szellő érintette volna meg, és minta megnyikordultak volna a műanyag nyílászárók. Csak a szél az, csak a szél az – ismételte el még egyszer, de gyanakodva nézte az ablakokat.