Alapcsomag

A Sátán és az egyik fő-ördöge az előbbi díszes, de komor tróntermében beszélgetett, miközben díszes kupából bort iszogattak.

-Nem jól van ez így felség… – sóhajtott a Fő Ördög.

-Ugyan, hagyjuk a protokollt, elég nagy ördög vagy te – nevetett a Sátán, majd kortyolt egy kis bort.

-Szóval, sehogy nem jó ez így, túl olcsón adják a lelküket az emberek, s hiába kapjuk meg már életükben, amit akarunk, ráadásul olcsón, és a lélek minősége… hát igencsak silány – morgolódott tovább a Fő Ördög. A Sátán helyeslően, lebiggyedő szájjal bólogatott.

-Képzeld egy lelket most már megkapunk egy családi ház – középvezetői állás – BMW áráért!!! És micsoda aljas, nyomorult, kisstílű lelket kapunk cserébe! Ördögjeim már eleve így kezdik az alkut – alapcsomagnak nevezik egyébként – és szinte azonnal ráharapnak a megkísértettek – panaszkodott tovább a Fő Ördög.

A Sátán egyetértően bólintott, majd széttárva karjait így sóhajtott:

-Bezzeg régen, micsoda üzleteim voltak! Napóleon, Baudelaire, Oscar Wilde… micsoda nagy, és értékes lelkek voltak…

A dobozba zárt lány

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…

Csak a szél az…

A kisfiú egyre nyugtalanabbul aludt, és csak jobbra-balra forgolódott az ágyában, a régi családi ház felső szintjén. Odakint vihar tombolt, villámlott, eső dobolt az ablakon, a régi ablakkeretek pedig keservesen nyikorogtak a hatalmas szélben. A gyermek hirtelen úgy érezte valami, vagy valaki közeledik feléje, hűvös, hideg szellő kíséretében. Nem mert felnézni, inkább hasra fordult, és fejére húzta a takarót, így remélve fedezéket. A fiú nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy álmodik, vagy valóban közelít felé “valami”. Egyre hidegebb légáramlatot érzett maga körül, majd hirtelen erősödő nyomást érzett a paplanon. Furcsa, reszelős hangot hallott menedékéből: Hááááááááááááááááááááááá! Nem bírta tovább, zilálva felriadt és hangosan kiabálni kezdett: Apa, apa!!! Apja gyorsan szobájához ért, kinyitotta az ajtót, és odasietett az ágyban fekvő fiához, aki a izzadságtól csatakosan nyújtott felé karját. Apa! Egy szellem volt, vagy lidérc, vagy valami!!! Az apja csak mosolygott, karjába kapta a még reszkető fiát, és így szólt: Ejnye, már 7 éves vagy, és már megint a szellem, mi?! Nem kell félni, csak a szél az! Látod? – és karjában fiával körbement a szobában, megnézték a zárt, de még mindig nyikorgó ablakokat. A fiú csakhamar megnyugodott, és hagyta, hogy apja visszategye az ágyba.

Sok sok évvel később a fiú felnőtt, családot alapított, és örökölvén a házat, feleségével és kisfiával élt benne. Egy napon új nyílászárókkal szerelték fel a házat, a régi, ódon fakereteket pedig kidobták. Kérem szépen, ez nem fog nyikorogni, és száz százalékosan szigetel – mondta a cserét végrehajtó szakember. Mindenki nagyon elégedett volt tehát. Egy éjszaka nagy vihar kerekedett, és a férfi egyszer csak arra riadt, hogy fia kiáltozik: Apa!! Valaki van itt! Apa!!! A férfi szaporán a gyerekszobához sietett, benyitott, és felkapta fiát. Ejh már, megint rosszat álmodtál? Hisz nincs itt senki! Csak a vihart hallod odakintről! Leült az ágy szélére, és megsimogatta fia fejét. Körbemutatott a szobában: Látod, senki és semmi nincs itt! Csak a szél zúg odakint! Ahogy fia mellett ült, az apa mintha hideg szellő érintette volna meg, és minta megnyikordultak volna a műanyag nyílászárók. Csak a szél az, csak a szél az – ismételte el még egyszer, de gyanakodva nézte az ablakokat.

A határban

Forróság, a kifeszített kék égen, csak a Nap ballag komótosan a maga útján, sehol egy felhő, amely enyhítené a földet szántó sugarakat. A férfi előtt poros út, alatta öreg, nyűtt bicikli. A férfin rövid gatya, atléta, és szalmakalap. “Pont, mint gyerekkoromban” – gondolta, és elmosolyodott. Lassan karikázott, közben nézelődött. Jobbra frissen kaszált rét, erdővel szegélyezve, balra szőke szántóföldek, búzával, közte pirosan felvillanó pipacsokkal. Csend volt látszólag, de amikor a férfi fülelni kezdett, biciklije nyikorgásán kívül egyre több hangot hallott meg: tikkadt tücsök fáradt hegedűjét, táncoló verebek neszezését, valami énekesmadár rikkantását, egy-egy szellő zizzenését a száraz búzán. A férfit nagy nyugalom öntötte el, nem is gondolt semmire csak nézte a látszólag egyhangú, sík tájat. A szokványos, napi gondjai valahol eltűntek út közben, leperegtek róla az izzadságával együtt az út porába, amely szomjasan felitta őket. Az előtte elterülő út messzire nyúlt, a forróságtól a táj távoli pontjai elmosódtak, a levegő pedig furcsán vibrált. A férfi hunyorgott, meresztette a szemét, mert messze-messze egy biciklin ülő gyerekre lett figyelmes. Gyorsabban kezdett hajtani, de sehogy sem sikerült közelebb kerülnie a fiúhoz, aki meg-megállt, és vékony karjaival integetett felé. Furcsa mód ismerős volt neki a fiú, olyan volt, mint ő gyerekkorában – sovány, egyszálbél, kócos szőke hajjal, élénken villanó kék szemekkel. A férfi hiába tekert teljes erővel – de a fiú ugyan olyan távolinak látszott – egyre fáradtabb lett, szédült, és csillagokat látott…

Este a férfit hiába kereste a családja, csak egy furcsa nyüzüge, csálé szalmakalapot viselő gyerek állított be hozzájuk vigyorogva. A férfit hiába kereste a rendőrség – biciklijének nyomai bár jól kivehetőek voltak, egy idő után egyszerűen eltűntek az út porában. “Nyom nélkül eltűnt” – így aztán eltűnt személynek nyilvánították. A gyerek a Gyámhatóság felügyelete alá került, majd fél év után nevelőszülőkhöz küldték, akik bár nagyon megszerették, mindig valami furcsa idegenséget éreztek benne – túl felnőttesen gondolkodott, lenézte a többi idétlen gyereket, és néha nagyon nyugtalanítóan tudott nézni.

Nagyváros

Néha szinte tapintható az őrület, még a kocsimba is beszűrődik, hiába húzom fel az ablakot, hiába hallgatok zenét, hiába az ezüst-metál páncél. Az emberek őrült bogarakként futkosnak, kapkodva keresnek valamit – boldogságot, szerelmet, nyugalmat, szeretetet, vagy éppen pénzt, amiből nem lehet elég. Vagy dühösek a hőség miatt, dühösek egymásra – gyalogos a biciklisre, az az autósra, és fordítva, szóval mindenki megölné a másikat. Vagy a fiatal az öreget, vagy fordítva, a proli a zsúrpubit, vagy fordítva, a jobbos a balost, vagy fordítva… A buszokon néma, de dühös bábokként szorongnak – mintha egy kisgyerek tömte volna tele a játék-buszát – viaszos arcuk mérgesen mered egymásra, a vezetőre, és kifele rám. Forr minden, a betonból sugárzik az égető düh, és forró páraként száll felfelé, az emberek belélegzik és alig bírnak magukkal… Csak néhány megmagyarázhatatlan szentet látni, akik mindig mosolyognak, és kedvesek, nem torzítja el őket a “hiábavaló verseny”. De az őrület ettől még nyilvánvalóbb, még a házak falára is rárakódik, mint valami piszkos lepel. Aztán másnap, mintha mi sem történt volna, mindenki megnyugszik, én lehúzom az ablakot, lassan gurulok a vassal, és nézem, ahogy járnak-kelnek boldogan, nyugodtan az emberek, mintha csak minden rendben volna.

Sör, délután, pillanatok

Az Öregember jó szokásához híven a Jobb, mint otthonban üldögélt, sört iszogatott, és az ablakból nézte a nyüzsgő utcát. Nem volt kedve írni ezen a napon, így a tétlen, de egyébként rendkívül érdekfeszítő bámészkodást választotta. Délután volt, a Nap arany, meg bronz színűre festette az utcát, a járókelőket, az út menti fákat, mindent. Szóval bámészkodás – ezernyi érdekes pillanatra tört szerteszét a nézelődéssel elütött idő, és az Öregember jól mulatott. Fontoskodva telefonáló üzletember, aki elbotlik a járdaszegélyben, a leomló, dús haját megigazító nő, egy, a piszkos galambokat kergető fiúcska, akire végül rátámadnak a megzavart madarak, egy gördeszkás gyerek, aki lazán felugrik a levegőbe, és bűvészkedik pár percet a kocsma előtt, egy tarka, kecsesen tovarebbenő pillangó, akit mindenki csodálkozva néz, egy poloska, aki mindenkire rászáll, de senki nem bírja leütni, egy tüsszentő, sovány férfi, akitől megijed egy idős hölgy. Az Öregember elkezdi leírni mindazt, amit látott… “millió apróság, mások élete, mások pillanatai, semmiségek, apró kis másodpercek kusza sorai, amire senki nem emlékszik, legtöbbször nem is figyel, csak úgy vannak, megtöltik a az élet hézagait. Rátapadnak a “nagy dolgokra” a szív fájdalmaira, az örömre, a szerelemre, a halára, Nézzük a másikat, és ad egy kis boldogságot, csak a létével, úgy hogy nem is lát engem, úgy hogy nem is tud róla. Furcsa dolog ez, ma és most éppen olyan, mintha mindenki adni szeretne, így tudtán kívül. Ilyenkor talán pihen az Ördög. Mert vannak gonosz pillanatok, és csak öljük egymást, egész nap, de a fene essen bele…

Az Öregember elégedetten letette a tollát, becsukta a jegyzetfüzetét, és bámult tovább kifelé az ablakon, majd meghúzta a söröskorsóját. A kinti pillanatok elpattantak, mint a sörben a buborékok.

Rókák

A hegy a város szívében magasodott, egy kis erdővel, és az idők során egyre feljebb kapaszkodó lakóházakkal. A kis, erdős részen rókák tanyáztak, amelyek jól érezvén magukat egyre többen lettek. Ennélfogva egyre gyakrabban lehetett látni őket, ha leszállt a Nap. Cikázva rohantak át az utakon, bebújtak a kerítéseken. Vadásztak – madarakra, rágcsálókra, ehető szemétre. A sötétben lángcsóvaként villantak fel, szemük zölden villant. A környék lakói meglepetten nézték őket, ha óvatosságul ellenére összetalálkoztak velük. Egyesek örültek nekik, nevettek, ha meglátták a rókákat, mások féltek, vagy a pokolra kívánták őket. A kutyasétáltatók nem kifejezetten örültek kedvenceik távoli, vad rokonainak. Az ölebek idegesen pillogtak körbe séta közben, a régi vadászkutyák sarjai pedig bátor izgalommal keresték nyomaikat. A rókák egyre többen lettek, és egyre távolabb merészkedtek otthonuktól. Már a híradásokban is megjelentek, így történt aztán, hogy a Városi Közterület Felügyelő Szerv munkatársai, és a közeli erdő vadőrei megbízást kaptak a rókák eltüntetésére. A ravaszdiak likvidálására változatos és hatékony módszereket alkalmaztak, úgy mint méreg, fojtócsapdák, egyeseket pedig csendben kilőttek. A vadőrök szomorúan gyűjtötték be a tetemeket, amelyeket aztán egy kemencében semmisítettek meg.  A rókák tehát eltűntek, és a hegy körül lakók pedig megnyugodhattak. Néha késő este néhányan mégis furcsa dolgokat láttak, fellobbanó, vöröses lángokat, amelyek mintha csak rókák lettek volna. A jelenések csak egy pillanatra tűntek fel, így a legtöbben úgy hitték, hogy csak a szemük káprázott.