Budapest blues

IMG_5509b

 

Ragadós mocsok és felemelő szépség. Nyúzott, rángó idegesség és lassú nyugalom. Szürke verseny és különc tűnődés. Szomorú kosz a falakon, és fényesen mosolygó ragyogás. Izzadó kőrengeteg, és hűs menedék. Bunkó proliság, köcsög suttyóság, és udvarias jólneveltség. Tüdőt kormoló füst, majd eső után friss lélegzet. Szigorú, szabvány ketrec, és léha bohém kóceráj. Áradó, csürhe butaság, és néhol fénylő értelem. Budapest, Budapest szörny és angyal vagy.

 

Fotó: saját.

Reklámok

Egy szobában

Ez van,

munkaállomás, fitness-bérlet,

szelfi bárhol, fesztiválok – ha lehet olcsón,

kóla, vagy pia, csak sok legyen

utazás, ha lehet gyakran

legyen minél kényelmesebb,

nyomorult férgek forognak boldogan,

a rothadó ételmaradékban,

kell-e más? egy kis edzés

protein, mozi, pihi

Mégis van más is

felragyogó gondolat, alkotó őrület,

magányos esték könyvekkel,

szalonspicc, sör és Bukowski

beszélgetés egy gondolkodó emberrel

valahol egy szobában.

 

“Miről beszélek, amikor futásról beszélek?”

IMG_4104b

 

Sosem gondoltam volna, hogy egy író fog – divatosan írva – inspirálni, hogy vegyem komolyabban a futást. Gondolkodásra, írásra, utazásra, lázadásra, vagy ezer más dologra vezettek már különböző írók, node futásra? És mégis. Murakami – Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvének elolvasása után kezdtem a futást sokkal tudatosabban művelni. Jómagam is leírok néhány gondolatot róla. Futottam már évek óta, de rendszertelenül, össze-vissza, ahogy éppen kedvem tartotta, és persze legtöbbször nem tartotta… Az általános erőnlétem miatt rendkívül hasznos a mozgás, hiszen a munkahelyi, és emberi őrületet könnyebben elviselem, jobban veszem az akadályokat. Amolyan erőnléti és mentális páncélnak gondolom. Egyre erősebbnek éreztem magam, ahogy rendszeressé vált a futás, az életemben. Ráadásul valamiféle meditációnak is kiváló, amely közben, az ütemes mozgás segítségével felvesz a testem egy ritmust, gondolataim pedig szépen a helyükre kerülnek. Amit nap közben az emberi hülyeség darabjaira vert szét, nos az minden lépéssel a helyére kerül, kilégzem a stresszt, kiizzadom az igazságtalanságokat, ha pedig egy nagyot fújok, a felesleges, napközben elmémben ragadt hulladék információk is távoznak. A vérem felpezsdül, az izmaim jólesően elfáradnak, az elmém, megnyugszik, kitisztul. Szóval, köszönöm Murakami, és köszönöm J. barátomnak, hogy felhívta erre a kiváló japán íróra a figyelmemet.

 

Fotó: saját.

A Senki

A Senki nyugodtan élet a Senkiföldjén. Nem zavarta senki, és semmi. Nem mérgezték meg életét különböző felesleges eszmék, mint például jobb vagy baloldali ideológiák, nagyvállalatok agyrohasztó reklámjai, sem trénerek ostobaságai. Nagyszerű volt az élet így – kiegyensúlyozott, áttekinthető, hiszen nem volt semmi ami különösképpen bonyolította volna. Azonban történt egyszer, hogy Valaki a kinti zavaros világban piaci lehetőséget látott meg a Senkiföldjénben, és a “senkiségben”. Légy senki! Vonulj ki egy időre a világból! Üresedj ki! – ezek lettek a remekül működő új szlogenek. Egyre több valaki jelent meg a Senkiföldjén, a Senki pedig kétségbeesetten szemlélte, ahogy a harsány Valakik szelfiznek, kiabálnak, szórakoznak vagy éppen csapatépítőket, tréningeket tartanak a hajdani nyugodt helyen. Egyre több ember jelent meg, aki “senki” akart lenni. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy milyen is senkinek lenni, mert itt is csak önmaguk voltak, vagyis jobban szemügyre véve őket – kiderült, hogy üresebbek voltak, mint a Senki – csupán létezésüket próbálták nyomatékosítani, egymás tudomására hozni kétségbeesetten, még azzal is, hogy egy időre senkinek tettették magukat. Egyfolytában fotókat készítettek önmagukról, írogattak a senkiségről, legtöbbször a Facebook nevű oldalon, ahol undorral vegyes kíváncsisággal kapaszkodott össze a sok ember, és fürdött egymás moslékában, téveszméiben, tahóságában. A Senki rájött, hogy sokkal inkább létezik, mint hitte, és nevetve hagyta ott a valakiket. Elment valahova, ahol senki nem találhatja meg.

Megy minden a maga útján

Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!  

Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.

Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.

Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.

Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.

Boráros tér reggel

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.

 

Fotó: saját.

Erdő

IMG_0192

 

Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása.  Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.

Fotó: saját.