A citerás

A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.

A citerás(1)

Egy marék hó

A hideg már a csontjaiban volt, nem is tudta eldönteni, hogy fázik, vagy esetleg már megfagyott. Szerencsére nem, mert elő tudta venni a dugi pálinkáját. Lassan meghúzta az üveget, és érezte a kellemesen szétáradó meleget. Egy parkban, egy padon ült, mellette a cókmókja, minden havas volt, és december 24 volt, délelőtt. A régi Karácsonyokra gondolt, amikor még gyerek volt, a bejglire, robusztus apjára, aki rengeteget evett Szenteste, és mosolygó édesanyjára, aki megsimogatja fejét. Aztán a Karácsonyokra feleségével, a szép kis lakásukra, a melegségre… aztán vége lett, elkezdett inni, most meg kint van az utcán. Elég közhelyes sztori, de majdnem minden haverja valami ilyesmit mesélt. Sóhajtott, és elkezdett gondolkodni, hogy hol töltse az estét – valamelyik szálláson, vagy egy aluljáróban? Egyikhez sem volt kedve. Sóhajtott egy nagyot és nézelődött tovább. Egyszer csak a egy 3-4 éves forma kisfiú lépkedett hozzák, egy nagy marék hóval.  „ Bódog Kalácsonyt bácsi!” – mondta, és lerakta a férfi mellé a hókupacot, majd visszaszaladt a közelben beszélgető szüleihez. A hajléktalan férfi nagyon meglepődött. Majdnem eleredtek a könnyei, de erőt vett magán, visszanyelte mindet – még ráfagyna az arcára. Hosszan nézte, ahogy a kisfiú hazafelé tart szüleivel, amikor eltűntek a szemei elől, lesöpörte a padról a kupac havat.

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

 

img_9962b

Filozófusok kertje

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A férfi részegen támolygott a Gellért-hegy oldalában, és egyszer csak nyolc, sötét kísérteties alakra lett figyelmes az langyos, nyári éjszakában, a halványan világító lámpák gyér fénypásztái között. Közelebb botorkált, és nagy nehezen nyolc szobrot számlált meg. Hunyorgott, és megnézte, hogy mi van kiírva a szobrokhoz: Filozófiai kert. Végignézegette a szobrok alatti fémtáblácskákat, – ami nem ment egy könnyen – az alábbi nagy emberek neveit olvasta le róluk: Ekhnaton, Jézus, Buddha, Lao-ce, Ábrahám, Assisi Szent Ferenc, Daruma (Boddhidarma), Mahatma Gandhi. “Micsoda illusztris társaság!” – gondolta, és leült közéjük a földre, miközben figyelte a várost, hányingerrel küszködött, fájt a feje, és szomorkodott egy sort a gondjain. Egyszer csak halk sustorgásra lett figyelmes, mintha halk beszédet halott volna. Képtelenségnek tűnt, de úgy hallotta, hogy a szobrok hozzá beszélnek. Felkelt és óvatosan odament Eknatonhoz, és fülét a szobor szájához tartotta. Eknaton így szólt: „A földre a halál sötétsége borul”.  A férfi rémülten elhátrált, és szobortól szoborig lökte magát, de közben meghallotta, mit súgnak neki a rég holt férfiak.

Jézus ezt súgta: “Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Boddhidarma ezt súgta: “Mindenki ismeri az utat, mégis kevesen járnak rajta.

Buddha ezt súgta: “a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés…”

Lao-ce ezt súgta: “Minél többet tudsz, annál kevesebbet értesz.

Assisi Szent Ferenc ezt súgta: “A Mennyország a pokol kapujánál van.

A férfi már nem hallotta mit ismételget Gandhi és a fekvő Ábrahám szobra, mert sikerült elég távol evickélnie furcsa csoporttól. Rémülten nézte a fekete szobrokat, akik még mindig beszéltek hozzá. Aztán elájult, a város elsötétült, a világ elsötétült, minden elsötétült.

Cézár és Mici

IMG_8094

Cézár és Mici szokatlan párost alkot, hiszen egy németjuhászról és egy pincsiről van szó. Nyugodtan és méltóságteljesen sétálnak gazdájuk mellett, erő és csalafintaság, harcedzettség és kellem egyesül a két barátban. Ez nem volt mindig így, mivel siheder korukban kajlán tépték egymást naphosszat, szétrágtak mindent, és szinte reménytelennek tűnt megnevelésük. Felnőve azonban mindketten komolyodtak, és az egyre hosszabb városi séták alkalmával kénytelenek voltak rájönni, hogy a legjobb lesz szövetséget kötni. Cézár a többi kutyával való pofozkodás során mindig megvédi a gyámoltalan pincsit. Ugyanakkor, ha az ebek közötti magasröptű beszélgetésről van szó (kutyadivatról, vagy éppen irodalmi kérdésekről) Mici viszi a prímet, megmentve ezzel a kissé tájékozatlan Cézárt. Ezért hát az egyetértés, és nagy barátság a két kutya között, aminek a legjobban gazdájuk örül, aki nyugodtan sétálhat velük keresztül-kasul a városon.

Horgászni emlékeket

IMG_9388a

Béla és Imre bácsi jó időben mindig kiültek délután a rakpartra horgászni, két bottal mind a ketten. Nyugdíjasok voltak mind a ketten, ledolgozták amit le kellett – ők így gondolták, hát örültek, hogy így üthetik el az időt, ráadásul nap közben, munkaidőben. Néha váltottak egy pár szót várakozás közben, de leginkább akkor beszélgettek, amikor befejezték a horgászást, és hazafele ballagtak. Szóval, ahogy a képen is, várták a fogást, hogy az úszó megrezzenjen, közben pedig bámulták a várost, és a lustán áramló folyót. Ahogy nézték a vizet, a szeszélyesen csillámló hullámok között, régi-régi emlékek bukkantak fel. Fiatalság, szerelem, egy-egy érzés, boldogság, rengeteg kép – ezek is ott úsztak a folyóban. Béla és Imre ezekről nem beszélt a másiknak, megtartották maguknak a dolgokat, és csak az időjárásról, a fogásról, meg arról beszéltek, hogy mit főz otthon az asszony.