Ősz

1234-14(2)

 

A lassan enyésző, bomló őszi levelek szaga,

olyan mint régi, megsárgult könyvek illata

az erjedő, zizzenő avar-ágyon lépkedve,

olyan mintha egy régi könyvben járnék…

 

Fotó: saját.

Reklámok

Lakótelep

IMG_51

 

Egyszer egy egyetemi évfolyamtársam elvetődött arra a környékre, ahol felnőttem. “Micsoda, gyökértelen hely, elég félelmetes…” – mondta. Természetesen mint budai pubinak igazat adtam neki. Tízemeletesek, beton, sok cigány, kapucnis felsős fiatalok, lepattant fazonok. Mostanság lesz valamiféle tisztességes kora a házaknak – 40 év, hol van ez 100-150 évtől, a kopogó macskakőtől, és decens polgári házaktól? Ezek itt dobozházak, jó esetben két-és fél szobába osztott életek. Ha szerencséd van zöldre néz az erkély, ha nincs a szomszéd ház ablakai merednek rád. Mégis, otthon ez is. Mert dobozlakás, doboz szobájában könyvtárat rendeztem be. De vissza a telephez. A magasba törő – borult időben lehangoló, napfényes időben büszkén feszítő – emeletes házak között hatalmas zöld területek húzódnak, sok fával, focipályával, játszótérrel, a lakóteleptől 20-30 perc tekerésre pedig már kéklő bányatavak és szántóföldek húzódnak. Gyerekként biciklivel vonultunk ki a betondzsungelből egyenesen a természetbe. Ez a mások által veszélyesnek, és prolinak bélyegzett környék soha sem “bántott”, éjszaka is nyugodtan tudtam sétálni az utcákon, anélkül, hogy bárki belém kötött volna. A magyarázatra később jöttem rá, egyszerűen, aki ott nő föl, annak a járásán, mimikáján is látszik, hogy “oda tartozik”, tehát az esetlegesen rossz szándékú suttyókban fel sem merül, hogy belekössenek. Később Budapest jobbik felén, mint valami páncélt éreztem magamon a “lakótelepi létet”, egyrészt eszembe sem jutott, hogy bajom eshet, másrészt valamiféle puhaságot éreztem, és érzek az emberekben a mai napig, főleg Budán, és a hegyvidéki részeken. Ezt a tapasztalatot több, egykori iskolatársam is osztja velem. Valamiféle érdesség, keménység maradt bennünk, valamiféle “melós” örökségként, kétkezi munkás apáinktól.

 

Fotó: saját.

A zöld ház

1234-19a

 

A zöld házat a Tabánban sétálva láttam meg. Ősz volt, de kellemes idő, délután. A házhoz érve elcsodálkoztam, mert nem láttam még soha ilyen zöldet. Élénk, mégis a hosszú évtizedek alatt megkopott festésű volt, repedésekkel, az idő által lekapargatott részekkel. A ház előtt fekete macska ült, a környéken egy lélekkel sem találkoztam. Mintha Krúdy Tabánjába tévedtem volna, kerestem, hogy mikor bukkan fel egy ködlovag, egy vörös postakocsi, régimódi urak, hölgyek, vagy éppen maga Krúdy. Persze az említettek közül senki és semmi nem bukkant fel, a varázs még néhány pillanatig tartott, aztán kiérve a Döbrentei utcára el is múlt. Így van ez rendjén, a 21. században járunk, ahol ilyen képzelgéseknek nincs sok helye. Persze, dehogy van ez így rendben, és örültem, hogy akad még egy szeglet, ahol a múltba képzelhetem magam egy rövid időre – illetve van olyan hely, amely mintha a múltból maradt volna itt. Néhány évvel később megint arra jártam, de a házat teljesen felújították (akárcsak a környéken számos épületet), a zöld szín, a “régiség hangulatával” együtt eltűnt, a macska sem volt sehol. A ház halványsárga színt kapott, teljesen újszerű külsőt kölcsönözve a régi épületnek. Kissé szomorú voltam, hogy elveszett a múlt egy darabja, és megállapítottam magamról, hogy végletesen hajlamos vagyok nosztalgiázni, a múlt dolgai közt elveszni, kalandozni. A zöld ház szerencsére mégiscsak – köszönhetően annak, hogy mindig nálam van a fényképezőgépem – megmaradt nekem fotón.

 

Fotó: saját.

Alpok

1234-4

 

A hegyek csúcsa megvágja az eget

minden zöldebb, és minden kékebb

mint álmodozva képzeltem

a fenyvesek, a fű, a tengerszemek

a levegő hidegen feszíti tüdőm

visszatérek, fogadkozok…

majd hazatérek

ahol a házak alamuszin lapulnak

minden fakó, mint általában,

a fák, a kiéget tarló, a pocsolyák,

és a korom orromba mászik nevetve.

 

Fotó: saját, Lago Di Braies.

Fényképek

IMG_1543a

 

Egyszer találtam egy rakás kiöntött, szemétre dobott fotót. Valakinek vagy valakiknek az emlékei hevertek szerte-szét a földön. Egyes járókelők érdeklődve nézegették a halmot, majd továbbmentek. Én is megálltam néhány pillanatra, és megnéztem az ismeretlen férfiakat és nőket a fotókon. Szóval valakiknek, vagy valakiknek az emlékei, amelyek most már úgy látszik nem fontosak senkinek. A vidám pillanatok végleg kihunynak, bár néhányszor felvillannak, mert még megnézik őket néhányan, köztük én is. Lefotózom a szétszórt képeket, így talán hozzájárulok, hogy az emlékek még éljenek egy kevés ideig, ha máshol nem, hát pont az én fotómon. Persze nincsenek illúzióim, nekem is van dobozom fényképekkel, nomeg mappák a számítógépemen, meg online tárhelyen. Nagy gonddal őrizgetem a fotókat, rengeteg emléket – helyekről, emberekről, barátokról. De egyszer, lehet hogy hamar, de remélem, hogy minél később, ugyan erre a sorsra fognak jutni.

A citerás

A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.

A citerás(1)

Egy marék hó

A hideg már a csontjaiban volt, nem is tudta eldönteni, hogy fázik, vagy esetleg már megfagyott. Szerencsére nem, mert elő tudta venni a dugi pálinkáját. Lassan meghúzta az üveget, és érezte a kellemesen szétáradó meleget. Egy parkban, egy padon ült, mellette a cókmókja, minden havas volt, és december 24 volt, délelőtt. A régi Karácsonyokra gondolt, amikor még gyerek volt, a bejglire, robusztus apjára, aki rengeteget evett Szenteste, és mosolygó édesanyjára, aki megsimogatja fejét. Aztán a Karácsonyokra feleségével, a szép kis lakásukra, a melegségre… aztán vége lett, elkezdett inni, most meg kint van az utcán. Elég közhelyes sztori, de majdnem minden haverja valami ilyesmit mesélt. Sóhajtott, és elkezdett gondolkodni, hogy hol töltse az estét – valamelyik szálláson, vagy egy aluljáróban? Egyikhez sem volt kedve. Sóhajtott egy nagyot és nézelődött tovább. Egyszer csak a egy 3-4 éves forma kisfiú lépkedett hozzák, egy nagy marék hóval.  „ Bódog Kalácsonyt bácsi!” – mondta, és lerakta a férfi mellé a hókupacot, majd visszaszaladt a közelben beszélgető szüleihez. A hajléktalan férfi nagyon meglepődött. Majdnem eleredtek a könnyei, de erőt vett magán, visszanyelte mindet – még ráfagyna az arcára. Hosszan nézte, ahogy a kisfiú hazafelé tart szüleivel, amikor eltűntek a szemei elől, lesöpörte a padról a kupac havat.

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

 

img_9962b