Egyértelmű táj

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

Nem sok minden van itt. Pusztaság. Van kiégett fű, egy-két száraz bokor, egy bizonytalan, hőségtől remegő vonal, amely elválasztja a földet az égtől. Meg itt van ez a koponya, annak tanújeléül, hogy cudar ez a vidék. Átlépek rajta és megyek tovább. Bele a pusztába. Nagy a csönd, csak a szél zörget néhány kókadó növényt. Nincs itt semmi, ami a Rendszert érdekelné, nincs mit eladni, nincs mit mutogatni, nincs mit használni. Nagy a csönd, csak gondolatok zúgnak a fejemben, majd ezek is lassan elnémulnak, ahogy széjjelszóróm őket az üres térben. Minden egyértelmű itt kint, semmivé válnak a hülye szlogenek, zavaros ideológiák, a sok marhaság, a város őrülete, a felesleges idegesség, amelyek alattomosan megkapaszkodtak bennem.  Kiizzadom őket lassan, sós verejték lesz belőlük, amit letörlök magamról. Igen-nem: ilyen egyszerű lesz idekint minden. Megyek hát tovább, a forróság ellenére könnyedén, valami délibáb felé.

 

Fotó: saját. Hortobágy.

Reklámok

Boráros tér reggel

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.

 

Fotó: saját.

Erdő

IMG_0192

 

Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása.  Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.

Fotó: saját.

Lakótelep

IMG_51

 

Egyszer egy egyetemi évfolyamtársam elvetődött arra a környékre, ahol felnőttem. “Micsoda, gyökértelen hely, elég félelmetes…” – mondta. Természetesen mint budai pubinak igazat adtam neki. Tízemeletesek, beton, sok cigány, kapucnis felsős fiatalok, lepattant fazonok. Mostanság lesz valamiféle tisztességes kora a házaknak – 40 év, hol van ez 100-150 évtől, a kopogó macskakőtől, és decens polgári házaktól? Ezek itt dobozházak, jó esetben két-és fél szobába osztott életek. Ha szerencséd van zöldre néz az erkély, ha nincs a szomszéd ház ablakai merednek rád. Mégis, otthon ez is. Mert dobozlakás, doboz szobájában könyvtárat rendeztem be. De vissza a telephez. A magasba törő – borult időben lehangoló, napfényes időben büszkén feszítő – emeletes házak között hatalmas zöld területek húzódnak, sok fával, focipályával, játszótérrel, a lakóteleptől 20-30 perc tekerésre pedig már kéklő bányatavak és szántóföldek húzódnak. Gyerekként biciklivel vonultunk ki a betondzsungelből egyenesen a természetbe. Ez a mások által veszélyesnek, és prolinak bélyegzett környék soha sem “bántott”, éjszaka is nyugodtan tudtam sétálni az utcákon, anélkül, hogy bárki belém kötött volna. A magyarázatra később jöttem rá, egyszerűen, aki ott nő föl, annak a járásán, mimikáján is látszik, hogy “oda tartozik”, tehát az esetlegesen rossz szándékú suttyókban fel sem merül, hogy belekössenek. Később Budapest jobbik felén, mint valami páncélt éreztem magamon a “lakótelepi létet”, egyrészt eszembe sem jutott, hogy bajom eshet, másrészt valamiféle puhaságot éreztem, és érzek az emberekben a mai napig, főleg Budán, és a hegyvidéki részeken. Ezt a tapasztalatot több, egykori iskolatársam is osztja velem. Valamiféle érdesség, keménység maradt bennünk, valamiféle “melós” örökségként, kétkezi munkás apáinktól.

 

Fotó: saját.

A zöld ház

1234-19a

 

A zöld házat a Tabánban sétálva láttam meg. Ősz volt, de kellemes idő, délután. A házhoz érve elcsodálkoztam, mert nem láttam még soha ilyen zöldet. Élénk, mégis a hosszú évtizedek alatt megkopott festésű volt, repedésekkel, az idő által lekapargatott részekkel. A ház előtt fekete macska ült, a környéken egy lélekkel sem találkoztam. Mintha Krúdy Tabánjába tévedtem volna, kerestem, hogy mikor bukkan fel egy ködlovag, egy vörös postakocsi, régimódi urak, hölgyek, vagy éppen maga Krúdy. Persze az említettek közül senki és semmi nem bukkant fel, a varázs még néhány pillanatig tartott, aztán kiérve a Döbrentei utcára el is múlt. Így van ez rendjén, a 21. században járunk, ahol ilyen képzelgéseknek nincs sok helye. Persze, dehogy van ez így rendben, és örültem, hogy akad még egy szeglet, ahol a múltba képzelhetem magam egy rövid időre – illetve van olyan hely, amely mintha a múltból maradt volna itt. Néhány évvel később megint arra jártam, de a házat teljesen felújították (akárcsak a környéken számos épületet), a zöld szín, a “régiség hangulatával” együtt eltűnt, a macska sem volt sehol. A ház halványsárga színt kapott, teljesen újszerű külsőt kölcsönözve a régi épületnek. Kissé szomorú voltam, hogy elveszett a múlt egy darabja, és megállapítottam magamról, hogy végletesen hajlamos vagyok nosztalgiázni, a múlt dolgai közt elveszni, kalandozni. A zöld ház szerencsére mégiscsak – köszönhetően annak, hogy mindig nálam van a fényképezőgépem – megmaradt nekem fotón.

 

Fotó: saját.

Alpok

1234-4

 

A hegyek csúcsa megvágja az eget

minden zöldebb, és minden kékebb

mint álmodozva képzeltem

a fenyvesek, a fű, a tengerszemek

a levegő hidegen feszíti tüdőm

visszatérek, fogadkozok…

majd hazatérek

ahol a házak alamuszin lapulnak

minden fakó, mint általában,

a fák, a kiéget tarló, a pocsolyák,

és a korom orromba mászik nevetve.

 

Fotó: saját, Lago Di Braies.