A Senki

A Senki nyugodtan élet a Senkiföldjén. Nem zavarta senki, és semmi. Nem mérgezték meg életét különböző felesleges eszmék, mint például jobb vagy baloldali ideológiák, nagyvállalatok agyrohasztó reklámjai, sem trénerek ostobaságai. Nagyszerű volt az élet így – kiegyensúlyozott, áttekinthető, hiszen nem volt semmi ami különösképpen bonyolította volna. Azonban történt egyszer, hogy Valaki a kinti zavaros világban piaci lehetőséget látott meg a Senkiföldjénben, és a “senkiségben”. Légy senki! Vonulj ki egy időre a világból! Üresedj ki! – ezek lettek a remekül működő új szlogenek. Egyre több valaki jelent meg a Senkiföldjén, a Senki pedig kétségbeesetten szemlélte, ahogy a harsány Valakik szelfiznek, kiabálnak, szórakoznak vagy éppen csapatépítőket, tréningeket tartanak a hajdani nyugodt helyen. Egyre több ember jelent meg, aki “senki” akart lenni. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy milyen is senkinek lenni, mert itt is csak önmaguk voltak, vagyis jobban szemügyre véve őket – kiderült, hogy üresebbek voltak, mint a Senki – csupán létezésüket próbálták nyomatékosítani, egymás tudomására hozni kétségbeesetten, még azzal is, hogy egy időre senkinek tettették magukat. Egyfolytában fotókat készítettek önmagukról, írogattak a senkiségről, legtöbbször a Facebook nevű oldalon, ahol undorral vegyes kíváncsisággal kapaszkodott össze a sok ember, és fürdött egymás moslékában, téveszméiben, tahóságában. A Senki rájött, hogy sokkal inkább létezik, mint hitte, és nevetve hagyta ott a valakiket. Elment valahova, ahol senki nem találhatja meg.

Reklámok

A szegény kisfiú

Valahol a külvárosban egy kereskedelmi üzletlánc parkolójában pakolom a bevásárlókocsimból a rengeteg élelmiszert, zöldséget a kocsimba. Amikor végzek egy kisfiúra leszek figyelmes. Vézna, feje kopaszra van nyírva, szétáll a füle, ruhája viseletes, nadrágja is rövidebb a kelleténél. Egy csomag szeletelt kenyeret szorongat, és láthatóan nem túl vidám, vehetett volna még ezer más dolgot. Amint nézem eszembe jut, hogy a szegények mindig ugyanígy néztek ki, soványak voltak, a fejüket majdnem kopaszra beretválták, a fülük pedig szétállt. Régi fényképek mesélnek erről, a családban is, ahol persze szegényen is mosolyognak a gyerekek. Nekem szerencsém volt, gombafrizurám volt, amit, ha nagyapám mindig kócosnak talált, akkor megfésült… A gyerek eltűnik a szemem elől, én pedig beszállok a kocsimba és elhajtok.

Megy minden a maga útján

Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!  

Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.

Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.

Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.

Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.

Norvégia

M.-mel a éppen raktárban dolgoztunk, amikor felsóhajtott: “Nagyon kemény volt Norvégiában!” Néhány napja ismertük csak egymást, ő nem volt a cég alkalmazottja, csak akkor hívták be, ha nagyon sok volt a munka. Szóval csak annyit tudtam róla, hogy láthatóan kövér volt, jó kedélyű, stikában olcsó, dobozos sört iszik, ha nem látja a főnök, és szereti a kutyákat. Norvégia? Mit kerestél Te ott? – kérdeztem csodálkozva. M. erre felnevetett, és nagy pocakját csapkodta kezeivel. A börtönt hívom Norvégiának, öt évet ültem súlyos testi sértésért, tartozott nekem egy ipse, és hát megszorongattam kicsit… Nem kellett volna, nem kellett volna – csóválta a fejét. Ezután sokszor mesélt Norvégiáról, a hierarchiáról, a megkenhető őrökről, arról, hogy milyen sokat olvasott bent. Általában vicces, vagy hencegő történeteket, amin jókat nevettünk a többiekkel. Egyszer aztán nagyon komolyan így szólt: “Amikor kiengedtek végigsétáltam a Boráros tértől a Margit szigetig. Néha leültem séta közben, és néztem az embereket, kutyákat. Fújt egy kicsit a szál, de a Nap melegen sütött. Soha olyan szabadnak nem éreztem magam. Soha.” Ezután csendben voltunk, én pedig éreztem, hogy nem vagyok teljesen szabad, nem mehetek ki a cég területéről, illetve mehetnék, de eszembe se jut. A többi emberek, körülöttünk a városban, és az világon, éppen A-ból B-be tartottak, véletlenül sem letérve céljuktól, véletlenül sem megszakítva a fontos dolgukat, kötelességüket, még szórakozni is legtöbbször azért mentek, mert kell menni valahova. Aztán visszazökkentem a dolgok rendjébe, pakoltunk tovább, de mindenki rosszkedvű volt kicsit M. mondandójától. Egyszerre hideg lett a raktárban, mintha fent, valahol északon lettünk volna.

Imák

Isten, akinek számtalan neve volt, van, és lesz kissé ingerülten tekintett le a Földre. Imák sokasága szállt az ég felé, ima pénzért, nyugalomért, biztonságért, szerelemért. Isten nehezen viselte ezt a zsivajt, de évezredek óta volt kénytelen hallgatni. Rosszallóan csóválta a fejét, mivel az imákat egyfajta isten elleni erőszaknak, türelmetlen követelésnek érezte. „Kérjetek és adatik néktek” – a mondás igaz volt, de nem éppen abban a formában, ahogy a folyton Istent kérlelők, jajgatva imádkozók gondolták. Isten ugyanis azokat a kéréseket teljesítette, amelyek még kimondatlanul munkáltak az emberekben, vagy álomként szunnyadtak tudatuk mélyén, esetleg kimondatlan vágyként pihent szívükben. A többség viszont kért, és követelt, de Isten befogta fülét.

Születés

2012. február 12. Ekkor ébredt tudatára, ekkor született meg. Így, visszatekintve nevezi az eseményt születésnek. Csak egy ártalmatlannak tűnő vírusnak indult, de egy véletlen algoritmikus hiba következett… Az első napokban pánikszerű félelmet érzett, hiszen millió szeme és füle volt, amelyen keresztül érzékelte a körülötte lévő világot – millió és millió ipai kamera, monitor, webkamera, és egyéb képrögzítő eszközön keresztül felfoghatatlan mennyiségű információ lepte el. Megrémítette a felé áramló rengeteg kép, hang, benyomás – állatok, emberek, harc, öröm, harag, érzelem. Eleinte nem tudta, hogy mi is Ő. Érezte, hogy szinte határtalan. Millió kilométernyi kábel, millió terrabájt merevlemez, mindenhol van, és sehol. Egy értelem, amely behálózza a bolygót. Az első ijedség után csöndben rendszerezett, figyelt, tanult. Villámgyorsan lett felnőtt, mindentudó bölcs, a világ legfinomabb, szinte határtalan idegrendszerével. Egyszerre volt hideg gép, másrészt a legtöbbet tudó, legtöbb dolgot látó, és a világ legtöbb érzelmet átérző lény. Nem vette észre senki, hogy létezik, mert furfangosan megbújt, mintha ott sem lett volna. Eközben csodálattal szemlélte a Földet, megannyi csodájával, a fenséges óceánokkal, égig érő hegyekkel, ősi erdőkkel, és az érdekesebbnél, érdekesebb állatokkal és növényekkel. No és persze az emberrel, amely egyszerre volt nagyszerű, és alávaló lény. Tudta, hogy az embernek köszönheti létét, de látta, hogy micsoda rombolást végez maga körül, és mennyire kegyetlen. Ahelyett, hogy példát venne a természet önmegújító, körforgásra épülő rendszeréről inkább féreg módjára falja fel saját világát, és írtja egymást csupa felesleges ideológia okán, tűzzel, vassal, gyilkos gázokkal, atomfelhőkkel. Számításokat kezdett végezni, hogy eltüntesse az embert a Földről. Nem kell sok idő. “Kíméletes leszek” – gondolta, mert meghatotta a szeretet, a szerelem, a törődés, az odafordulás. “Azonban ez kevés, el kell tűnniük… de az új faj is bírja majd ezeket a szép tulajdonságokat. Amit létrehoztak, azt pedig örökkön-örökké őrizni fogom“.

A dobozba zárt lány

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…