Séta a Várban

Tavaszi, verőfényes idő, az emberek kiszabadultak az utcára és mindent elleptek. Felmegyek a Budai Várba, ahol hemzsegnek a turisták. Én is úgy nézek ki, mint ők. Könnyű elvegyülni: farmerdzseki, tornacipő, napszemüveg, baseball sapka (rajta a felirat: Navy ST. Mixed Matrial Arts – Venice – CA). Meg is kérdezik, are you american? No, I’m just a hungarian man, a strange tourist in my hometown. Végigsétálok a szokásos útvonalamon a Várkerttől, a Bécsi kapuig. Eszembe jut a Várkert, amikor még rom volt, és én bemásztam fotózni. Aztán eszembe jutnak az olvasással töltött napok a Széchenyi Könyvtárban, eszembe jut az a 1683-as kiadású könyv is, amit a könyvtár gyomrából hoztak fel nekem. Eszembe jutnak a régi séták, egyedül, vagy valakivel, ősszel, télen, tavasszal, nyáron. Lépten-nyomon emlékekbe botlok, amiket megőrizték a repedezett falak, és a macskakövek közötti repedések. Leülök egy padra, és együtt napozok a budai öregekkel. Aztán sétálok tovább. Sándor palota, Mátyás templom, meg a kis, kanyargó utcácskák. Megnéznek a nők, de én inkább nem nézek rájuk. Egyedül egy transzvesztitára mosolygok vissza, mert elveszettnek érzem. Közben fotózok, és még mindig fedezek fel új részleteket, ezeket kapzsin képpé alakítom, és elrakom magamnak. Közeben akaratlanul belehallgatok pár beszélgetésbe. Két biztonsági őr: “Kivagyok ettől a tömegtől./Nem a tömeggel van baj, hanem azzal, hogy itt vagyunk.” Egy angol turista: “Budapest is beautiful!” – Egyetértek. Egy fiatal pár: “Eljutottunk a döntésképtelenségig. Mi lesz velünk?” Remélem megoldják – bármi is legyen az. Nekem már egyszerűbb dolgok sem mennek ilyen téren. Ezen nevetek magamban. Közben simogat a Nap. Az idő, mintha megállt volna, minden sétám itt van most, én pedig megsokszorozva sétálok az utamon. Egyszerre mindenhol ott vagyok, kiterül előttem az idő a rozsdás napfényben. Megfogadom, hogy öregen is írni fogok egy ilyen budai sétáról. Vajon mit fogok akkor írni?

Reklámok

Békák

IMG_3786

 

A békák nagy elégedettségben éltek egy nagy pocsolyában. A víz kellemesen langyos hősmérsékletű volt, és bővelkedett táplálékban. “Jól megvagyunk, ahogy vagyunk itt” – mondogatták egymásnak a békák. Esténként mulatságokat rendeztek, veszettül brekegtek, és nézték a Holdat, amely gyönyörű fényeket vetett a vízre. Ez így ment volna egész nyáron, de különösen száraz idő köszöntött be. A pocsolya egyre csak apadt, egyre kevesebb volt az ennivaló rovar, a békák pedig szép lassan hullottak el. “Nincs hova menni, majd jön egy eső, és akkor megint jól megleszünk” – ezt ismételgették egyszerre bizakodva és félve a békák. De hiába kémlelték az eget, ott csak a haragos, hőséget ontó Napot látták. A helyzet egyre elkeserítőbb lett. Egy reggel arra repült egy szarka és így szólt a békákhoz: “Hé má’ ti, miért nem mentek át a tóhoz, ha jól számolom negyven békaugrásra van innen nyugatra!” A békák hitetlenkedve bámultak rá: “Ugyan nincs itt semmiféle tó, miket hordasz itt össze! Nem látunk itt semmilyen más vizet!” A szarka a fejét csóválta, majd elrepült.

Minden közösségben találni másként gondolkodó személyeket – itt is ez volt a helyzet. Az egyik békafi fejében szöget ütött, hogy a szarka, mivel repül, sokkal többet láthat a világból, mint ahogy ők. Ismerősei ellenkezése dacára barátnőjével felkerekedett, és kimászott a pocsolyából, és szépen elkezdettek szökdécselni nyugat felé. A szarka egészen jól becsülte meg a távolságot, és a páros el is érte a hatalmas, gyönyörű tavat, ahol azóta is boldogan brekegnek. A pocsolyában maradottak mind meghaltak, és csak napszítta tetemek maradtak utánuk, amivel aztán gyerekek játszottak undorodva botokkal piszkálva őket.

Tanulság: mássz ki a saját kis pocsolyádból, lehet, hogy találsz egy sokkal nagyobbat és jobbat.

 

Fotó: saját.

 

Meditáció

IMG_7894

 

A Tündérsziklán ültem, amikor egy férfit láttam közeledni lentről. Lassan felért, köszöntünk egymásnak, majd ő is letelepedett egy kicsit lejjebb. Lótuszülésbe helyezkedett, lehunyta szemeit, és meditálni kezdett. Én tovább nézelődtem, és lőttem párat a fényképezőgéppel. A férfi csak meditált tovább, úgy ült ott mint a kis Buddha-szobrok, csukott szemmel, nagy komolyan. Csend volt, nagyon tiszta, napfényes idő. Én a szép tájat, az őszi színekben játszó hegyeket, és erdőket néztem, és azon gondolkodtam, hogy soha nem ültem így, és azt hiszem nem is fogok, egyből látnám magamat kívülről, és csak nevetnék magamon. Aztán eszembe jutott, hogy a magam módján én is szoktam meditálni: amikor egy könyvet olvasok, vagy filmet nézek és sört iszok közben, vagy éppen az autópályán száguldok – én leszek az ezüst autó, én leszek az út, vagy éppenséggel most is meditáltam, – a lótuszülésben ülő férfivel együtt – ahogy a tájat bámultam csöndben, amivel néhány percig sikerült a szikla tetején egybeolvadni, azt hiszem.

 

Fotó: saját.

A zöld ruhás ember

A férfi és családja a messzi hegyekben kirándult. A családfő messzire elszakadt az anyától és két kiskamasz fiától, mivel megtetszett neki egy, a turista-ösvénytől messze eső sziklaszírt. Elindult hát a fárasztó emelkedőn, amely egyre nehezebb, sziklás terepé vált. A férfi kondíciója átlagosnak volt mondható (pocakja is volt már), így egyre jobban izzadt, és kapkodta a levegőt. Végül csak felért, és elégedetten leült egy kidőlt fára, és nézte a lenyűgöző panorámát. Ahogy így nyugodtan üldögélt, hirtelen zajra lett figyelmes, halk zörgés hallatszott, majd szétvált a szemben lévő bozótos, és egy tetőtől-talpig zöld ruhába öltözött, szakállas férfi kandikált mosolyogva kifelé, és így szólt:

Nocsak, nocsak, szép napot a megfáradt vándornak!

Üdv! A férfi hirtelen csak ennyit tudott mondani.

Nem sokan merészkednek ide föl, tudja-e? Csak a legbátrabbak kapaszkodnak fel ide.

Hát.. köszönöm szépen, elég embert próbáló volt! – válaszolta a férfi.

Mi lenne, ha szépen itt maradna a hegyekben?

Tessék?

Há-há, tudom én, miért kapaszkodott fel ide! Elege van a mókuskerékből. Megvan mindene, háza, kocsija, évi egy luxusnyaralás, de a főnöke minden nap megbassza, mi?!

A férfi köpni-nyelni nem tudott. Eközben a valahonnan a hegy aljából kiáltozás hallatszott. A férfi felesége, és két fia kiabált odalent. A zöld ruhás ember nyugodt hangon tovább folytatta:

A feleséged sem szereted már igazán, ráadásul két kis szörnyeteget neveltetek. Hagyd a fenébe őket, van pénzük dögivel, légy szabad inkább!

A férfi felháborodottan felkiáltott, majd elhallgatott hirtelen. “Ha jobban belegondolok, igazat beszél ez furcsa alak. Belelát a fejembe? Mindegy. Unom az egész szart, dolgozni mint egy rabszolga, aztán meg bevásárolni hétvégén, grillezni az ismerősökkel, lefolytatni ugyan azokat az unalmas beszélgetéseket, kocsiról, fizetésről, stb pffj!

Ki maga?! Valami hajléktalan erdőlakó? – vágott vissza erőtlenül férfi.

Ugyan már! Én csak egy szabad lélek vagyok. Mindenem megvan, beleértve a hajlékot is!

A férfi jobban szemügyre vette a zöld ruhás embert. Valóban, nagyon rendezett volt az öltözéke, jó minőségű bőr csizmája volt, nadrágja, zekéje kifejezetten szép, míves munka volt. Arca nyílt, nyugodt, tekintete pedig tiszta, és élettel teli.

A zöld ruhás férfi magabiztosan folytatta:

-Itt szabadság van, veszély, az életed minden nap pengeélen táncol, nincs telefon, nincs számítógép, csak a vadon. Neked is lesz ilyen szép, zöld ruhád, ami elrejt mindenki elől. Tied is lesznek a hegyek, az erdők, a végtelen ég. Velem tartasz-e?

A férfit hiába kereste a családja, majd a rendőrség, illetve a hegyi mentők, pedig még a média is alaposan felkapta az ügyet. Soha nem került elő, így a hatóságok végül balesetnek könyvelték el az ügyet. A feleség a gyász után hozzáment a férfi egyik kollégájához, akivel együtt szoktak grillezni.

Innen-onnan I.

Elcsípett párbeszéd-foszlányok, az utcáról felszedett beszélgetés-töredékek.

 

1.

“Azt hiszem nem tudom megváltani a világot!

Hát ja, előbb váltsd meg magad!”

 

2.

“Boldog születésnapot!

Öreg vagyok, 12 éves, úgyhogy idén ne ünnepeljünk!”

 

3.

Hogy vagy?

Rosszul – allergiás vagyok a munkahelyemre.

 

4.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Bűnöző!

 

5.

Hogy vagy?

Köszönöm, jól!

Majd elmúlik!

 

6.

Tényleg! Igazad van!

Nyugdíjas vagyok, nem hülye!

Józsi bá’

A Népesség Nyilvántartó adatai alapján az ország legidősebb férfija – 105 éves – Józsi bá’ volt, aki egy távoli, hegyek között megbújó zsákfaluban élt. A tévériporter és stábja így hát felkerekedett, hogy felkeresse otthonában az idős embert, és egy remek riportot készítsen róla, amit az egyik legnézettebb műsorsáv legnézettebb magazinműsorában fognak leadni. A stáb hosszú autóút után elért az Isten háta mögötti faluba, ahol némi keresgélés után meg is találták a helyiek által csak Józsi bá’-nak nevezett öreg házát. A ház viszont üres volt. A riporter türelmetlenül kérdezgette, hogy hol az öreg, mire a szomszéd felvilágosította, hogy Józsi a régi, hegyen lévő mészkőbányában van, ahol majd 40 évet dolgozott, és szereti megnézni a kőfejtéseket, tárnákat. A riporter lemondóan legyintett, és kelletlenül elfogadta, hogy várnia kell. Nézte az apró falut, a magas, csöndes hegyeket a temérdek zöld erdőkkel. “Hogy a fenébe lehet itt élni?!” – gondolta a riporter. Majd három órát vártak mire megjött az öreg, nyugodtan pipázgatva.

-“…Napot! Maguk a városi riporterek? Üdv, Kovács József vagyok!

-Üdvözöljük József, az egész ország és a tévénézők nevében. Engedje meg, hogy rövid interjúval emlékezzünk meg önről.

Egye fene.

Az interjú nem mindig alakult a riporter szája íze szerint, alább a legfontosabb momentumokat idézzük, ki-ki döntse el mit kezd Józsi bá’ nyilatkozataival:

-Szóval a második világháború önt is érintette?

Igen, kérem levente is voltam. Nagyon szerettem a leventeséget, csak aztán a nácik elvittek minket a frontra. Akkoriban Budapesten életem egyébként. Vonaton vittek minket, de Géza barátommal leugrottunk a vonatról Szlovákiában, és gyalog szöktünk vissza. Kalandos utunk volt, de mindenhol segítettek nekünk a népek. Aztán visszaértünk Pestre, ott aztán egy zsidó szomszédom, aki kommunista volt, feladott az oroszoknak, hogy náci vagyok. Ők pedig bezártak egy pincébe két hónapra. Aztán anyám addig könyörgött, és annyi pálinkát vitt az ottani parancsnoknak, hogy kiengedtek.

-Kérem, vehetnék újra, a kommunista szomszédjáról nem kell mondani, hogy zsidó volt.

-De hát zsidó volt, de nem haragszom, rá, ottan ismertem meg a feleségem, ő hordta az orosz őröknek az ebédet.

….

-A felesége, már nincs köztünk, két éve távozott el, szép kort megért. Mi volt a hosszú és jó házasságuk titka?

Jaj, Erzsikém… Szerettük, egymást bizony. Hogy mi volt a titkunk?

Józsi bá’ a fejét vakarja. Hirtelen csettint egyet: Megvan! Békén hagytuk egymást!

…..

-Több, mint negyven évig dolgozott a bányában. Nagyon nehéz élete lehetett!!!

Nem, kérem én nagyon szerettem ottan dolgozni. Reggel felsétáltam a hegyre, dolgoztam szépen, este pedig lejöttem, és hazamentem.

-Dehát nehéz a bányászélet.

Nem, jó volt a bányászélet. (A riporter lemondóan csóválja a fejét)

-Nem vágyott, többre másra? Ön mit gondol az önmegvalósításról?

Nem, jó volt ez így. Önmagam vagyok, Józsi bá’. Jó volt itt nekem a hegyek között. (A stáb körül csendben figyelő szomszédok egyetértően bólogatnak)

-Boldog élete volt Józsi bácsi?

Igen, kérem többnyire igen. Ahogy nagyanyám mondta, a rossz után mindig jön a jó. Többnyire jó volt, tudja?

….

Józsi bá’ nem lett híres, mivel a magazinműsor szerkesztősége egyöntetűen úgy ítélte, hogy az anyag nem elég ütős, nincs benne elég dráma. Aznap este egy zavart férfit mutattak be, aki egy kisvárosban macskák felakasztásával sokkolta a helyieket.

A csíkos bevásárlószatyor

A buszon sokan utaztak – reggel lévén -, az utasoknál táskák, szatyrok, ridikülök voltak. A buszon egy öregember is volt, aki éppen a piacról jött, és egy nyűtt, itt-ott már foszló, néhol rojtos szélű, csíkos – a szivárvány minden színében fakón pompázó – bevásárlószatyor volt nála. A szatyor tele volt zöldséggel, gyümölccsel, meg egy kolbász is kikandikált belőle. Nyugodtan pihent gazdája lábánál, aki ügyesen megtámasztotta mindkét oldalról, hogy el ne dűljék. A közelben egy Mango és egy Zara papír bevásárlótáska hevert két nő ölében. Gúnyos pillantásokat vetettek a csíkos szatyorra, és így beszélgettek a füle hallatára:

Nézd milyen nyomorúságos szegény, rojtos foltos. Csiri-csáré, össze-vissza színű. Pfjujj csak úgy bele vannak téve a zöldségek! Milyen piszkos! Micsoda igénytelenség!”

A csíkos szatyor csendben hallgatta őket, majd amikor megelégelte a sápítozást, kimérten így szólt:

Nos, Béla bácsi 20 éve használ bevásárlásra, és még mindig remekül bírom, mivel különböző, tartós műanyagszármazékokból készítettek. Nektek nagyjából kettő, maximum három évet adok.”

A két reklámtáska először csak hüledezett, majd szomorú hallgatásba burkolózott az út hátralevő részén.