Alapcsomag

A Sátán és az egyik fő-ördöge az előbbi díszes, de komor tróntermében beszélgetett, miközben díszes kupából bort iszogattak.

-Nem jól van ez így felség… – sóhajtott a Fő Ördög.

-Ugyan, hagyjuk a protokollt, elég nagy ördög vagy te – nevetett a Sátán, majd kortyolt egy kis bort.

-Szóval, sehogy nem jó ez így, túl olcsón adják a lelküket az emberek, s hiába kapjuk meg már életükben, amit akarunk, ráadásul olcsón, és a lélek minősége… hát igencsak silány – morgolódott tovább a Fő Ördög. A Sátán helyeslően, lebiggyedő szájjal bólogatott.

-Képzeld egy lelket most már megkapunk egy családi ház – középvezetői állás – BMW áráért!!! És micsoda aljas, nyomorult, kisstílű lelket kapunk cserébe! Ördögjeim már eleve így kezdik az alkut – alapcsomagnak nevezik egyébként – és szinte azonnal ráharapnak a megkísértettek – panaszkodott tovább a Fő Ördög.

A Sátán egyetértően bólintott, majd széttárva karjait így sóhajtott:

-Bezzeg régen, micsoda üzleteim voltak! Napóleon, Baudelaire, Oscar Wilde… micsoda nagy, és értékes lelkek voltak…

Reklámok

Az ördög nem alszik

Az Ördög nem aludt mióta világ a világ – hisz rengeteg volt a dolga: háborúk, természeti katasztrófák előidézése, felbujtás gyilkosságokra, erőszakra, árulásra… Az emberiség szenvedett, de folytonosan erőt merített a szeretetből, barátságból, és hasonló, az Ördög számára bosszantó dolgokból. Az Ördög tehát tette a dolgát, de már pihenésre vágyott. Éppen földi lakásában üldögélt és éppen “az ördög nem alszik” mondáson morfondírozott – egyszerre bosszantotta, hogy nem pihenhet, és unta, hogy állandóan dolgoznia kell, ugyanakkor hízelgett is neki, hogy fáradhatatlannak tartják. A tévét kapcsolgatta, amikor egy reklám szövegére lett figyelmes: “Heteken át kínzott az álmatlanság, nehezen aludtam el, éjjel gyakran felébredtem. Másnap persze fáradt és feszült voltam, a munkámra se tudtam rendesen figyelni. Elkezdtem szedni a Somniumot, néhány hét alatt visszanyertem a hiányzó alvást.” Bár az Ördög szkeptikus volt a reklámokkal kapcsolatban, eljátszott a gondolattal, hogy miért is ne próbálhatná ki a szert, és szundíthatna egy kicsit? Mivel soha nem aludt még életében, kétségtelen, hogy nem árt, ha vesz ebből a remek pirulából. Lesétált hát a patikába, vett egy dobozzal a reklámban említett altatóból, visszatérve lakásába kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és bevett két tablettát, majd bekapcsolta a tévét. Éppen valami róla szóló film ment a tévében, még tetszett is neki, ahogy Al Pacino játszotta őt. Aztán lassan elmosódott a szoba, a reluxán átszűrődő fény felvillant, majd elsötétült, és az Ördög már aludt is. Nyugodt álma volt, és amikor felébredt, elégedetten nézte meg az órát – majdnem tíz kerek órát aludt. Kiválóan érezte magát, noha nem lett volna szüksége alvásra. Mégis, jól esett neki, hogy kiszakadt a folytonos gonosz mesterkedésből, és fárasztó “ártásból”, felemelő érzés volt, hogy nem hallja a világ zaját. Kinyújtózott, majd figyelmét a világra összpontosította, hogy megnézze, mi történt, amíg aludt. Elégedetten érezte át az alvással töltött órák eseményeit: rengeteg aljasság, gonosztett, haláleset és rossz dolog történt. “Megoldják ezek maguknak a bajt!” Így hát elhatározta, hogy ettől a naptól kezdve mindig szakít majd időt egy kis alvásra, vagy délutáni szundikálásra.

Három óra pihenő

A Halál fáradhatatlanul dolgozott, hiszen rengeteg ember halt meg a világon, minden percben. A Halál mindenhol ott volt, hiszen nem jelentett számára gondot egyszerre akár több millió helyen ott tartózkodnia. Az eltávozókat távolságtartó közönnyel kísérte át a másvilágra, kit-kit hite szerint – a Mennyek Országába, a Pokolba, Nirvánába, Valhallába, vagy éppen a Semmibe, a teljes sötétségbe. Lévén, hogy a Halál valamiféle rettenetes istenség volt, nem érezhetett fáradságot, tette a dolgát az idők kezdete óta. Mégis, nagy ritkán “megpihent”, egyszerűen valami mást akart csinálni, mint szokott, és ilyenkor senki nem halt meg a világon. Ezek a szünetek oly rövidek voltak, hogy igazán senki fiának nem tűntek fel.

A Halál most is megpihent, kiválasztott egy várost, és megjelent annak egyik utcáján. Persze nem úgy, ahogyan egyébként kinézett – fekete kámzsában, kopasz, fal fehér fejjel. Kopasznak ugyan most is kopasz volt, de arca napbarnított volt. Divatos inget, szűk szövetnadrágot, remek bőrcipőt viselt – tehát, aki ránézett, egy fess, sikeres férfit láthatott, akinek bizonyosan jó állása van. A Halál tehát zsebre tett kézzel sétálgatott, először egy hangulatos, fákkal teli parkban, majd végigkorzózott egy bevásárlóutcán, ahol érdeklődve nézegette a kirakatokat. Tudta, hogy a sok kacat hiábavaló, mégis szórakozottan bámészkodott egy bő fél órát. Aztán átsétált egy hídon, ki a belvárosból, a régi házak között kószálva egy kórházhoz ért. Elgondolkodva megtorpant előtte, majd bement a bejáraton. Az előtérben szemügyre vette a kifüggesztett táblát, amelyen az egyes osztályok elhelyezkedését jelölték. A Halál a harmadik szintre liftezett, a Szülészeti Osztályra. Hamar megtalálta, amit keresett. Egy nagy ablak mögött ott sorakoztak az újszülöttek bölcsői, amiben a pár napos csecsemők nyugodtan aludtak, sírtak, vagy virgoncan rugdalóztak. A Halál átható kék szemei megvillantak, vidámság, csodálat, és áhítat furcsa kevercse kavargott bennük. Éppen nem volt senki a folyosón, így a Halál fennhangon megszólalt:

Üdvözöllek titeket e világon. Legyetek boldogok mind, tartózkodjatok a gonoszságtól, tőletek pedig tartózkodjon minden rossz. S  ha majd sok-sok év múlva találkozunk, legyetek békében önmagatokkal, hagyjatok teljes életet hátra, emlékezetetek pedig legyen szép.”

A csecsemők nagy csendben hallgattak, még a legnyűgösebb is megszeppenve nézelődött felé. Ekkor egy nővér tűnt fel a folyosón, és odalépett a Halál mellé.

– Nahát! Milyen nyugodtak! Ritka az ilyen. Melyik az öné?

A Halál kissé zavartan bámult a nővérre, majd gyorsan kapcsolt, és így válaszolt:

Jobbról a második. Ugye milyen szép?

A nővér helyeselt, majd elköszönt, és bement az újszülöttek közé. A Halál még egyszer visszanézett, majd kisietett a kórházból. Ha valaki követte volna, igazán meghökken, hiszen az egyik sarkon befordulva egyszerűen eltűnt. Visszatért dolgozni.

A bűn

Mielőtt Zoltán elájult, ezt hallotta a fölé hajoló mentőstől – Szívrohama van! Defibrillátort, most! Aztán csak jótékony sötétség telepedett rá…

Valamikor később Zoltán ébredezni kezdett, és furcsa mód nagyon jól érezte magát. Szeme még csukva volt, de különösnek találta, hogy ülőhelyzetben van, feltehetőleg egy nagyon kényelmes fotelben. Kíváncsian kinyitotta a szemét. Egy jellegtelen négyzet alapú, ajtó, és ablak nélküli szobában volt. Előtte egy ódivatú irodaasztal állt, mögötte egy hamuszürke arcú férfival, aki fekete öltönyt viselt, haja pedig pedánsan oldalra volt fésülve. Fekete szemeivel áthatóan figyelte, majd kimért hangon megszólalt.

Kedves Zoltán! Üdvözlöm a Pokolban, ön meghalt, a halál oka szívinfarktus, élt 45 évet. Jómagam pedig a Pokol 25647-es számú ügyintézője vagyok, aki átsegíti a szenvedés határtalan birodalmába.

Zoltán elkerekedett szemmel bámult, majd kiabálni kezdett:

Ez valami tévedés! Hívják a feleségem! Hol az orvos!!!

A kétségbeesett férfi már-már felpattant, amikor a semmiből egy majd két méter magas, vér borította farkasfejű démon jelent meg, és visszatolta nagy mancsaival. Ezután, mintha ott sem lett volna, eltűnt. Az ügyintéző ingatta a fejét, majd csendben várt, hogy a rémült férfi megnyugodjon. Zoltán lassan összeszedte magát, és megpróbálta feldolgozni a helyzetet.

Uram, miért kerültem a Pokolba? Nem csináltam semmi rosszat!

A 25647-es ügyintéző, elégedetten bólogatott, majd így szólt:

Ez a fő kérdés! Máris megválaszolom. Lássuk először is a 7 fő bűnt: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. Nagyon becsülendő, de ezekben bizony maga vétlen, hiszen hívő ember, és nagyon szépen tartózkodott attól, hogy az emberi természet e túlzásaiba essen.

Zoltán büszkén kihúzta magát. Az ügyintéző higgadtan folytatta tovább:

Tehát ebből következik, hogy a Tízparancsolatot is sikerült betartania. Ez nagy ritkaság, az emberek nagy része legalább egy parancsolatot megsért, és 3 főbűnben ludas.

Zoltán összevonta szemöldökét és némileg felháborodottan tárta szét karjait:

De hát, kedves ügyintéző! Akkor én mit keresek itt?!!

A 25647-es ügyintéző megértően bólogatott.

Megértem a felháborodását, de a helyzet az, hogy mi nem csak e fő bűnök, illetve a parancsolat alapján döntünk. A Mennyei Királysággal történt egyezmény alapján az önmagukat becsapó embereket is mi “kezeljük”, hogy így mondjam. Mi itt a Pokolban illetve a Mennyei Királyság azon a véleményen van, hogy ez az egyik legrosszabb dolog amit magával tehet az ember – így ez is egyfajta bűn, s mint ilyen szenvedni kell miatta.  Önnél kedves Zoltán, nagyon egyszerű a helyzet: titkon mindig író akart lenni, és ha belefogott volna, a világirodalom egyik kiemelkedő alkotójává válik.

Honnan tudja…?

– Mi, kérem mindent tudunk…

Dehát a nagybátyám például vízvezetékszerelő volt, és mindig festegetett… Ő is itt van a Pokolban?

Mihályra gondol?

Igen.

Nos, Mihály mindig is vízvezetékszerelő szeretett volna lenni, gyerekkorától kezdve, a festészetre csupán, mint passzióra gondolt, ennélfogva a Mennyek Országába került. Az a helyzet, hogy önök, emberek hiába foglalkoznak annyit azzal, hogy önazonosak legyenek, mégsem sikerül, pedig mennyiféle elnevezésük van erre a dologra! Lássuk csak: önmegvalósítás, a saját út megtalálása, önkiélés, kiteljesedés, stb. Rengeteg magazint átlapoztunk mi itt lent. Maga a könnyebb utat választotta, inkább lett jól fizetett hivatalnok! Na hát végeztem, most pedig végtelen, szörnyű szenvedést kívánok!

Zoltán ijedten meredt az ügyintézőre, aki az előtte fekvő aktát kezdte lapozgatni. Még megszólalt volna, de Zoltánt a semmiből újra előbukkanó farkasfejű démon megragadta, és az egyik falon nyíló sötét lyukba lökte.

A 25647-es ügyintéző becsukta az aktát, majd a lezárt ügyek feliratú irattartóba helyezte.