Boráros tér reggel

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.

 

Fotó: saját.

Reklámok

Idő II.

Fiatalon, önfeledten szórtam zsebemből az időt

akárhol is jártam éppen, csengve hullott szerte-szét

Mostanra zsugori gyűjtögető lettem,

mint álmai előtt Ebenezer Scrooge, így

ládába zárom az időt, erős lakatot teszek rá

a kulcsot kapzsin, féltve rejtegetem, mégis

időm pedig egyre csak fogy és fogy…

Győzni

A legtöbben győzni akarnak – mindig,

de nem tudják igazán, hogy miért.

Az óvoda óta kell ilyesmiket hallgatnom:

Én ezt jobban tudom! Én ezt jobban csinálom!

Én leszek az első! A legjobb leszek!

Lenyomlak simán! Győzni fogok érted!?

Értem én, csak éppen köpök rá, nem érdekel,

mert én senkit sem akarok legyőzni,

csak önmagamat.

Erdő

IMG_0192

 

Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása.  Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.

Fotó: saját.

Hazatérés

josh-ritter-0004357372_10

 

A véletlen folytán hallottam meg Josh Ritter Homecoming című dalát. Tévében vagy rádióban itt Magyarországon egész biztos nem hallottam volna, helyette egy rendkívül jó amerikai sorozat, a Billions szezonzáró részének végén. A sorozatot szintén nem lehet itthon megnézni, de mindent meg lehet oldani. Egyszóval véletlenül botlottam Josh Ritterbe, aki kicsit a fiatal Springsteenre emlékeztet. A dal pedig éppen akkor talált meg, amikor hazavetődtem, Csepelre, ahol felnőttem. A zene hangulata, és a különös érzés, amit azon az estén érzetem, egészen egybeesett. Sétáltam haza, már jócskán sötét volt, és minden olyan volt, mint gyerek, meg fiatalkoromban. És valóban, nem sok minden változott. A HÉV megálló ugyan olyan, csak a fák nőttek meg, a tízemeletesek éppen olyan fenségesen, de piszkosan magasodnak, a lakásokból pedig fény hunyorog kifelé, a buszok egy része még mindig legalább 30 éves, a házak közt magas fák hajlonganak a szélben, a gagyi dolgokat áruló trafik már karácsonyi kivilágítást kapott, a kínai üzlet előtt lepattant, a reményt kereső férfiak isznak dobozos sört, a csikket meg eldobják a járdára. Az idő megállt nekik, de nekem is, mintha semmi sem tudna itt változni, de jó ez így ahogy van.

Utazás az éjszaka mélyére

Louis-Ferdinand_Céline,_Meurisse,_1932

 

Bár 1932-ben íródott, az Utazás az éjszaka mélyére ma is felkavaró és felforgató könyv, olyannyira, hogy a legtöbb kortárs író csak maszatol Célinehez képest. Míg Proust a metaforák és metonímiák erdején keresztül vezeti az embert, Céline-nél a trágárság, és emberi őrület ömlik megállíthatatlanul. Szinte suhan a szöveg, mindenki magyaráz, káromkodik, kiabál, ordít, de olyan intenzitással, hogy majd beleszédül az ember. Olyan mintha a Zazie a metrónt nézném. Kapkodás, céltalannak látszó hülyeség-özön, áradó, töredékes, szétzilált, néha már fárasztó mondatok, amelyek mögött mégis minden ott rejtőzik, ami számít. Nyugtalanságot, nyomasztó érzéseket, és haragot kelt az emberben ez a könyv. Celine hőse Bardamu harcol az I. világháborúban, Afrikában szolgálja hazáját Franciaországot, megjárja New Yorkot, hogy aztán hazatérjen Párizsba. Bárhol jár, az emberi aljasság, kegyetlenség veszi körül, a jó szándék, vagy jóság csak néha csillan meg. Bardamu éles cinizmussal, ironikusan, minden hazugságot leleplező éleslátással meséli el hányadtatásait. A nagy eszmék, hangzatos szavak nevetséges, szemforgató hazugságokká válnak. Haza, szeretet, szerelem, barátság – üres, értéktelen fogalmakká válnak az egyre aljasuló társadalomban. Bár a század első felében vagyunk Céline felfedi az akkor formálódó fogyasztói társadalom visszásságait, a hazaszeretetet sulykoló hullagyártó kormányokon keresztül, a bérmunkások gépies életén át, a szórakoztatóipar ürességéig. Közben egyszerre nevetek az elbeszélő szarkasztikus humorán és egyszerre vagyok dühös, mennék ki a világba, hogy felforgassam azt. Aztán leteszem a könyvet, és a valami nyugtalanító, rossz érzés marad csupán. Nincs semmi pozitív végkifejlet, vagy megnyugtató bölcsesség. Nem marad más, csak a makacs szembenállás, az egyénre nehezedő mindenféle hatalom, és ostoba elvárások tagadása, ragaszkodás a szuverenitáshoz, meg valami jó keresése, és megtartása.