Hazatérés

josh-ritter-0004357372_10

 

A véletlen folytán hallottam meg Josh Ritter Homecoming című dalát. Tévében vagy rádióban itt Magyarországon egész biztos nem hallottam volna, helyette egy rendkívül jó amerikai sorozat, a Billions szezonzáró részének végén. A sorozatot szintén nem lehet itthon megnézni, de mindent meg lehet oldani. Egyszóval véletlenül botlottam Josh Ritterbe, aki kicsit a fiatal Springsteenre emlékeztet. A dal pedig éppen akkor talált meg, amikor hazavetődtem, Csepelre, ahol felnőttem. A zene hangulata, és a különös érzés, amit azon az estén érzetem, egészen egybeesett. Sétáltam haza, már jócskán sötét volt, és minden olyan volt, mint gyerek, meg fiatalkoromban. És valóban, nem sok minden változott. A HÉV megálló ugyan olyan, csak a fák nőttek meg, a tízemeletesek éppen olyan fenségesen, de piszkosan magasodnak, a lakásokból pedig fény hunyorog kifelé, a buszok egy része még mindig legalább 30 éves, a házak közt magas fák hajlonganak a szélben, a gagyi dolgokat áruló trafik már karácsonyi kivilágítást kapott, a kínai üzlet előtt lepattant, a reményt kereső férfiak isznak dobozos sört, a csikket meg eldobják a járdára. Az idő megállt nekik, de nekem is, mintha semmi sem tudna itt változni, de jó ez így ahogy van.

Reklámok

Utazás az éjszaka mélyére

Louis-Ferdinand_Céline,_Meurisse,_1932

 

Bár 1932-ben íródott, az Utazás az éjszaka mélyére ma is felkavaró és felforgató könyv, olyannyira, hogy a legtöbb kortárs író csak maszatol Célinehez képest. Míg Proust a metaforák és metonímiák erdején keresztül vezeti az embert, Céline-nél a trágárság, és emberi őrület ömlik megállíthatatlanul. Szinte suhan a szöveg, mindenki magyaráz, káromkodik, kiabál, ordít, de olyan intenzitással, hogy majd beleszédül az ember. Olyan mintha a Zazie a metrónt nézném. Kapkodás, céltalannak látszó hülyeség-özön, áradó, töredékes, szétzilált, néha már fárasztó mondatok, amelyek mögött mégis minden ott rejtőzik, ami számít. Nyugtalanságot, nyomasztó érzéseket, és haragot kelt az emberben ez a könyv. Celine hőse Bardamu harcol az I. világháborúban, Afrikában szolgálja hazáját Franciaországot, megjárja New Yorkot, hogy aztán hazatérjen Párizsba. Bárhol jár, az emberi aljasság, kegyetlenség veszi körül, a jó szándék, vagy jóság csak néha csillan meg. Bardamu éles cinizmussal, ironikusan, minden hazugságot leleplező éleslátással meséli el hányadtatásait. A nagy eszmék, hangzatos szavak nevetséges, szemforgató hazugságokká válnak. Haza, szeretet, szerelem, barátság – üres, értéktelen fogalmakká válnak az egyre aljasuló társadalomban. Bár a század első felében vagyunk Céline felfedi az akkor formálódó fogyasztói társadalom visszásságait, a hazaszeretetet sulykoló hullagyártó kormányokon keresztül, a bérmunkások gépies életén át, a szórakoztatóipar ürességéig. Közben egyszerre nevetek az elbeszélő szarkasztikus humorán és egyszerre vagyok dühös, mennék ki a világba, hogy felforgassam azt. Aztán leteszem a könyvet, és a valami nyugtalanító, rossz érzés marad csupán. Nincs semmi pozitív végkifejlet, vagy megnyugtató bölcsesség. Nem marad más, csak a makacs szembenállás, az egyénre nehezedő mindenféle hatalom, és ostoba elvárások tagadása, ragaszkodás a szuverenitáshoz, meg valami jó keresése, és megtartása.

Norvégia

M.-mel a éppen raktárban dolgoztunk, amikor felsóhajtott: “Nagyon kemény volt Norvégiában!” Néhány napja ismertük csak egymást, ő nem volt a cég alkalmazottja, csak akkor hívták be, ha nagyon sok volt a munka. Szóval csak annyit tudtam róla, hogy láthatóan kövér volt, jó kedélyű, stikában olcsó, dobozos sört iszik, ha nem látja a főnök, és szereti a kutyákat. Norvégia? Mit kerestél Te ott? – kérdeztem csodálkozva. M. erre felnevetett, és nagy pocakját csapkodta kezeivel. A börtönt hívom Norvégiának, öt évet ültem súlyos testi sértésért, tartozott nekem egy ipse, és hát megszorongattam kicsit… Nem kellett volna, nem kellett volna – csóválta a fejét. Ezután sokszor mesélt Norvégiáról, a hierarchiáról, a megkenhető őrökről, arról, hogy milyen sokat olvasott bent. Általában vicces, vagy hencegő történeteket, amin jókat nevettünk a többiekkel. Egyszer aztán nagyon komolyan így szólt: “Amikor kiengedtek végigsétáltam a Boráros tértől a Margit szigetig. Néha leültem séta közben, és néztem az embereket, kutyákat. Fújt egy kicsit a szál, de a Nap melegen sütött. Soha olyan szabadnak nem éreztem magam. Soha.” Ezután csendben voltunk, én pedig éreztem, hogy nem vagyok teljesen szabad, nem mehetek ki a cég területéről, illetve mehetnék, de eszembe se jut. A többi emberek, körülöttünk a városban, és az világon, éppen A-ból B-be tartottak, véletlenül sem letérve céljuktól, véletlenül sem megszakítva a fontos dolgukat, kötelességüket, még szórakozni is legtöbbször azért mentek, mert kell menni valahova. Aztán visszazökkentem a dolgok rendjébe, pakoltunk tovább, de mindenki rosszkedvű volt kicsit M. mondandójától. Egyszerre hideg lett a raktárban, mintha fent, valahol északon lettünk volna.

Daddy’s Gone

1200px-GV_GLA_June2013 másolata

 

A skót Glasvegas zenekarnak igazán csak az első albuma tetszett, de az szinte tökéletes volt. A Daddy’s Gone című dal pedig máig az egyik kedvenc dalom. A régi 50′-es évek rock ‘n’ rollja keveredik pszichedelikus sheogaze-zel. Széttorzított, csilingelő gitár, és morgó basszus keveredik James Allan szentimentális énekével, aki az apa elvesztéséről énekel. Melankolikus, nosztalgikus dal, amelynek hallgatása közben valahogy kitágul az idő, előtör rengeteg érzelem, felsejlik előttem a múlt, egyben eszembe jut apám – aki jó egészségnek örvend – a közös focizások, biciklizések, meseolvasások lefekvés előtt. Örülök, hogy a dal nekem még egészen mást jelent – még csak az elmúló időket juttatja eszembe, amihez szomorkás nosztalgia társul.

 

 

 

Lakótelep

IMG_51

 

Egyszer egy egyetemi évfolyamtársam elvetődött arra a környékre, ahol felnőttem. “Micsoda, gyökértelen hely, elég félelmetes…” – mondta. Természetesen mint budai pubinak igazat adtam neki. Tízemeletesek, beton, sok cigány, kapucnis felsős fiatalok, lepattant fazonok. Mostanság lesz valamiféle tisztességes kora a házaknak – 40 év, hol van ez 100-150 évtől, a kopogó macskakőtől, és decens polgári házaktól? Ezek itt dobozházak, jó esetben két-és fél szobába osztott életek. Ha szerencséd van zöldre néz az erkély, ha nincs a szomszéd ház ablakai merednek rád. Mégis, otthon ez is. Mert dobozlakás, doboz szobájában könyvtárat rendeztem be. De vissza a telephez. A magasba törő – borult időben lehangoló, napfényes időben büszkén feszítő – emeletes házak között hatalmas zöld területek húzódnak, sok fával, focipályával, játszótérrel, a lakóteleptől 20-30 perc tekerésre pedig már kéklő bányatavak és szántóföldek húzódnak. Gyerekként biciklivel vonultunk ki a betondzsungelből egyenesen a természetbe. Ez a mások által veszélyesnek, és prolinak bélyegzett környék soha sem “bántott”, éjszaka is nyugodtan tudtam sétálni az utcákon, anélkül, hogy bárki belém kötött volna. A magyarázatra később jöttem rá, egyszerűen, aki ott nő föl, annak a járásán, mimikáján is látszik, hogy “oda tartozik”, tehát az esetlegesen rossz szándékú suttyókban fel sem merül, hogy belekössenek. Később Budapest jobbik felén, mint valami páncélt éreztem magamon a “lakótelepi létet”, egyrészt eszembe sem jutott, hogy bajom eshet, másrészt valamiféle puhaságot éreztem, és érzek az emberekben a mai napig, főleg Budán, és a hegyvidéki részeken. Ezt a tapasztalatot több, egykori iskolatársam is osztja velem. Valamiféle érdesség, keménység maradt bennünk, valamiféle “melós” örökségként, kétkezi munkás apáinktól.

 

Fotó: saját.

Imák

Isten, akinek számtalan neve volt, van, és lesz kissé ingerülten tekintett le a Földre. Imák sokasága szállt az ég felé, ima pénzért, nyugalomért, biztonságért, szerelemért. Isten nehezen viselte ezt a zsivajt, de évezredek óta volt kénytelen hallgatni. Rosszallóan csóválta a fejét, mivel az imákat egyfajta isten elleni erőszaknak, türelmetlen követelésnek érezte. „Kérjetek és adatik néktek” – a mondás igaz volt, de nem éppen abban a formában, ahogy a folyton Istent kérlelők, jajgatva imádkozók gondolták. Isten ugyanis azokat a kéréseket teljesítette, amelyek még kimondatlanul munkáltak az emberekben, vagy álomként szunnyadtak tudatuk mélyén, esetleg kimondatlan vágyként pihent szívükben. A többség viszont kért, és követelt, de Isten befogta fülét.