Pár dolog

1.

Nem tudom miért várok Rád

ha tudnám, akkor nem várnék…

 

2.

Úgy adtál, hogy nem is tudtál róla

Úgy kaptam, hogy nem is kértem…

 

3.

Azt mondtad boszorkány vagy,

én azt mondtam, hogy varázsló,

vajon el tudjuk egymást elvarázsolni?

 

4.

Csendben elrakod a verseim,

én pedig azon gondolkodom

vajon mit csinálsz velük.

 

5.

Úgy érzem megbolondítottál,

helyesebben:

bolonddá tettem magam – veled.

 

6.

Miért adok neked oda mindent?

Miért is ne?

 

7.

Ha kihúználak magamból, mint egy tüskét

seb maradna utánad.

 

 

…Neked…

Reklámok

Múzeum körút

A város is olyan rengeteg, mint az erdő

csak csönd helyett zajjal és fénnyel van tele

autók füstjével, villamosok zörgésével,

emberek hangjával, bajával, szerelmével

és annyi az ember, mint erdőben a levél

szóval itt sétálok a Múzeum körúton és

fiatalságom nyomait látom:

hogy szerelmesen ülök a múzeum lépcsőin

hogy sietek a könyvtárba olvasni,

hogy bemegyek egy antikváriumba,

– csakhogy még eggyel több könyvem legyen –

hogy zenével a fülemben megyek az egyetem felé

hogy Andrissal a lépcsőfordulóban ülünk,

és nézzük a lányokat, aki nem néznek minket

hogy Józsival beszélgetünk és akkor még nem tudjuk

hogy barátok leszünk, és azok is maradunk

ilyesmik jutnak eszembe, ezek az emlékek

ragadtak az épületekre, a fákra, az utakra,

itt a Múzeum körúton, Pesten.

 

 

A kétszer halott ember (indián vers)

A kétszer halott ember vagyok, mert

kétszer haltam meg, mégis élek…

nem árthat nekem se nő, se férfi

se szerelem, sem nyers erő

sem szenvedély, sem szomorúság

sem boldogság, sem a gyors öröm

A kétszer halott ember vagyok, mert

kétszer haltam meg, mégis élek…

nem árthat nekem se nő, se férfi

sem ármány, sem cselszövés

sem csábítás, sem harag, mert

a kétszer halott ember vagyok.

Vadászat

Ahogy újjászülettem lassan-lassan valahogy belém áramlott

az erdők hűvös ereje, a hegyek néma ereje, a város lüktető ereje,

levedlettem az előző életem, mint valami erdei kígyó

aztán csak kóboroltam, mint ahogy a farkasok teszik

és Rád akadtam a rengetegben, ahogy egyedül sétálsz

rejtőzködve mindenki elől, én mégis úgy tűnik, látlak

de nem hiszem el, hogy tényleg Te vagy az, úgy érzem

képzelődöm, és az elmém rajzolt egy különös képet:

erőből, fájdalomból, szeretetből, költészetből vagy

gyúrva, mint a régi mondákban a csodalények

Én csak nézlek, vágyok Rád egészen, mindenestül

de csak lapulok a sűrűben, és csak várok, várok…

 

…Neked…

 

 

 

Hideg séta

Fagyos, fehér, hideg minden

a fák, a növények, a föld,

a Duna halvány párát lehel

dermedt csönd ragadt a tájra,

itt lépdelek szépen lassan,

leheletem kifüstölög a számon

majd hirtelen megfagyva leesik,

furcsa fehér köd kavarog

félholt a táj, kihűlt az élet

“ilyen voltam én is” – gondolom,

de most erősebben élek, mint valaha…

 

 

Koszos falak

Az öreg budai házak között sétálok,

nagyok, régiek, és koszos a faluk,

de a kosz nem csak a kipufogógáztól van,

régi emlékek rakódtak a falakra,

mindenfélék: találkozások, szerelmek,

örömök, szomorúságok, bolondságok,

vagy éppen a hideg számítás szürkén

elmázolt, zavaros, szürkés nyomai…

Érzem őket, de túl maszatosak a falak,

és nem tudom különválasztani mi micsoda.

Én is érzek most – nem is tudom mit,

de dobogva árad szét belőlem, így

én is összemázolom vele az vén

falakat, ahogy elsétálok mellettük.

Valaki egyszer talán érezi majd,

hogy itt jártam és ott van valami kosz belőlem.

 

(2018. december 13.) …Neked…