Alapcsomag

A Sátán és az egyik fő-ördöge az előbbi díszes, de komor tróntermében beszélgetett, miközben díszes kupából bort iszogattak.

-Nem jól van ez így felség… – sóhajtott a Fő Ördög.

-Ugyan, hagyjuk a protokollt, elég nagy ördög vagy te – nevetett a Sátán, majd kortyolt egy kis bort.

-Szóval, sehogy nem jó ez így, túl olcsón adják a lelküket az emberek, s hiába kapjuk meg már életükben, amit akarunk, ráadásul olcsón, és a lélek minősége… hát igencsak silány – morgolódott tovább a Fő Ördög. A Sátán helyeslően, lebiggyedő szájjal bólogatott.

-Képzeld egy lelket most már megkapunk egy családi ház – középvezetői állás – BMW áráért!!! És micsoda aljas, nyomorult, kisstílű lelket kapunk cserébe! Ördögjeim már eleve így kezdik az alkut – alapcsomagnak nevezik egyébként – és szinte azonnal ráharapnak a megkísértettek – panaszkodott tovább a Fő Ördög.

A Sátán egyetértően bólintott, majd széttárva karjait így sóhajtott:

-Bezzeg régen, micsoda üzleteim voltak! Napóleon, Baudelaire, Oscar Wilde… micsoda nagy, és értékes lelkek voltak…

A Pixies-től, a Violent Sohoig

violentsoho

 

 

Mintha mindenhonnét ugyan az a színes-szagos, szentimentális, vagy gügye, kiszámított zene szólna. A plázákban, meg kávézókban, tévében, munkahelyen, ugyan az szól – valami felépített sztár, vagy banda, akinek kilúgozták vagy megfürdették a lelkét a marketingesek, vagy éppen a “közönség” igényeit szolgálják kifele. A “jó” társaságban esetleg valami szofisztikált, vagy okos dolgot hallgatnak, amely megfelel az értelmiségi igényeknek. Egyik se kell nekem. Annak idején a lemezboltok polcain, és újságokban ástam valami “igazi” után, ami persze csak nekem az (meg talán másoknak, máshol). Most meg a neten kutatok valami után, ami még megszólít, és szerencsére van még ilyen, nem vagyok “öreg”, úgy látszik, lázba tud hozni még valamennyire egy zenekar.

 

A Pixies lemezeit 1999-ben szereztem meg, amikor is egy lemezboltban dolgoztam, és főnökök segítségével egyenesen az USA-ból hozattam be a CD-ket. Az együttes a lázadást, őrületet, és “meg nem nyugvást” jelentette számomra, amelyet így majdnem húsz év múlva még mindig kit tudott váltani belőlem, méghozzá most 2017-ben a Violent Soho nevű, ausztrál együttes. Fésületlen, koszos rock, semmi extra – csak van benne valami csibészes, karcos, nyugtalan – a fenti képen sincs sok póz, ülnek és vigyorognak ezek a külvárosi srácok. Amikor őket hallgatom érzem még, hogy van bennem tűz, érzés, fiatalság (?) illetve odafordulás a világ és az emberek felé, illetve fel tudom és akarom rúgni “jelképesen” a mindenkire rátelepedő hatalmat, a multi-cégeket, a hülye, gonosz embereket, minden szarságot – mint, ahogy kamaszként képzeltem. Naivságnak tűnhet persze, de ellen kell állni a hülyeségnek, számításnak, gonoszságnak. Ha ennek az érzésnek a csírája is elveszik, csak Romero zombijai leszünk. Szóval őrizzük meg a lázadás, a gondolkodni, változni – és alkotni akarás tüzét, ameddig tudjuk. Ezt jelentik nekem ezek a zenék.

A dobozba zárt lány

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…

A varjú

A fiúnak már “nagyon elege volt”, ahogy közkeletűen mondani szokás. Ettől persze valami sokkal erősebb, ellenállhatatlanabb kétségbeesést érzett a saját életével kapcsolatban. Amellett, hogy szülei elváltak, és ide-oda pingpongoztak vele, sehogy sem békült ki a világgal. Érettségi előtt állt, kitűnő tanuló volt, de az egész, előtt kirajzolódó jövő siralmasnak tűnt: egyetem, valami hasznos szak, diploma, szép karrier, aztán szép kocsi, ház, család. Kissé röstelte magát, hogy elveti e társadalom, és az emberek nagy része számára fontos dolgokat. Mert persze szeretett volna otthont, családot, stb, csak éppen másképpen. Kortársai szintén hidegen hagyták, a szokványos kocsma-fesztivál-ivás-öltözködés köré szőtt életükkel együtt. Egyetlen vigaszát az erdőjárás, és az indiánok történetének kutatása jelentette számára. Családja furcsa hóbortnak tekintette az USA őslakói iránti érdeklődését, hiszen: “hol vannak már azok! Elsöpörte őket a fehér ember. Mit érdekel az téged“. Amikor ilyeneket mondogattak neki, csak csendben, mérgesen hallgatott, hiszen indiánok még nagyon is éltek, és őrizték hagyományaikat. Ekkor jött szokásos szentbeszéd: “Építsed, képezd magad, fektess be az életedbe, fontos a jövőd! Szórakozzál, ahogy a többiek, mit különcködsz?!” Mivel, ahogy említettük, kiváló jegyei voltak, szerencsére keveset abajgatták, és szemet hunytak az indiánosdi felett. Így mentek hát a dolgok, amikor is egyik kedvenc erdeje mellett, ahol egy hatalmas rét terült el, a helyi önkormányzat kisajátította a területet, és a egy zenei fesztivál rendelkezésére bocsátotta azt. A fiú egy magas fáról figyelte nap, mint nap, miként dózerolják el a területet növényestül, vadnyulastul, fácánostul, majd dühösen és tehetetlenül nézte fesztiválra özönlő csürhét. Az utolsó ilyen megfigyelés után hazament, de sehogy nem tudott elaludni, csak hánykolódott az ágyában, és gondolkodott, s minduntalan az indiánok jutottak eszébe, különösen a varjak, akik a hegyekben, erdőkben laktak hajdanán. Egyszer csak felkelt, varjú módra kifestette arcát – ahogy a könyvekben látta -, majd karjaira szárnyakat pingált, és nekiiramodott a legközelebbi erdőnek.

Napokkal később sem találták a fiút (azután sem került elő soha), hiába a rendőri erőfeszítéseknek. Természetesen az erdőben is keresték, ahol az egyik nyomozó egy remek szimatú rendőrkutya segítségével megtalálta a felázott talajon a fiú cipőnyomait. A nyomoknak azonban hirtelen vége szakadt, mintha a fiút bizony a föld nyelte volna el. A nyomozó, akit sokszor segítettek megérzései, most is furcsa érzés kerítette hatalmába. Felnézett a magasba és feltűntek neki a fákon gubbasztó, nagy, fekete varjak. A rendőrök csapta zaj ellenére nyugodtan ültek az ágakon, s mintha figyelték volna a lent tébláboló embereket…