Nagyváros

Néha szinte tapintható az őrület, még a kocsimba is beszűrődik, hiába húzom fel az ablakot, hiába hallgatok zenét, hiába az ezüst-metál páncél. Az emberek őrült bogarakként futkosnak, kapkodva keresnek valamit – boldogságot, szerelmet, nyugalmat, szeretetet, vagy éppen pénzt, amiből nem lehet elég. Vagy dühösek a hőség miatt, dühösek egymásra – gyalogos a biciklisre, az az autósra, és fordítva, szóval mindenki megölné a másikat. Vagy a fiatal az öreget, vagy fordítva, a proli a zsúrpubit, vagy fordítva, a jobbos a balost, vagy fordítva… A buszokon néma, de dühös bábokként szorongnak – mintha egy kisgyerek tömte volna tele a játék-buszát – viaszos arcuk mérgesen mered egymásra, a vezetőre, és kifele rám. Forr minden, a betonból sugárzik az égető düh, és forró páraként száll felfelé, az emberek belélegzik és alig bírnak magukkal… Csak néhány megmagyarázhatatlan szentet látni, akik mindig mosolyognak, és kedvesek, nem torzítja el őket a “hiábavaló verseny”. De az őrület ettől még nyilvánvalóbb, még a házak falára is rárakódik, mint valami piszkos lepel. Aztán másnap, mintha mi sem történt volna, mindenki megnyugszik, én lehúzom az ablakot, lassan gurulok a vassal, és nézem, ahogy járnak-kelnek boldogan, nyugodtan az emberek, mintha csak minden rendben volna.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s