Sör, délután, pillanatok

Az Öregember jó szokásához híven a Jobb, mint otthonban üldögélt, sört iszogatott, és az ablakból nézte a nyüzsgő utcát. Nem volt kedve írni ezen a napon, így a tétlen, de egyébként rendkívül érdekfeszítő bámészkodást választotta. Délután volt, a Nap arany, meg bronz színűre festette az utcát, a járókelőket, az út menti fákat, mindent. Szóval bámészkodás – ezernyi érdekes pillanatra tört szerteszét a nézelődéssel elütött idő, és az Öregember jól mulatott. Fontoskodva telefonáló üzletember, aki elbotlik a járdaszegélyben, a leomló, dús haját megigazító nő, egy, a piszkos galambokat kergető fiúcska, akire végül rátámadnak a megzavart madarak, egy gördeszkás gyerek, aki lazán felugrik a levegőbe, és bűvészkedik pár percet a kocsma előtt, egy tarka, kecsesen tovarebbenő pillangó, akit mindenki csodálkozva néz, egy poloska, aki mindenkire rászáll, de senki nem bírja leütni, egy tüsszentő, sovány férfi, akitől megijed egy idős hölgy. Az Öregember elkezdi leírni mindazt, amit látott… “millió apróság, mások élete, mások pillanatai, semmiségek, apró kis másodpercek kusza sorai, amire senki nem emlékszik, legtöbbször nem is figyel, csak úgy vannak, megtöltik a az élet hézagait. Rátapadnak a “nagy dolgokra” a szív fájdalmaira, az örömre, a szerelemre, a halára, Nézzük a másikat, és ad egy kis boldogságot, csak a létével, úgy hogy nem is lát engem, úgy hogy nem is tud róla. Furcsa dolog ez, ma és most éppen olyan, mintha mindenki adni szeretne, így tudtán kívül. Ilyenkor talán pihen az Ördög. Mert vannak gonosz pillanatok, és csak öljük egymást, egész nap, de a fene essen bele…

Az Öregember elégedetten letette a tollát, becsukta a jegyzetfüzetét, és bámult tovább kifelé az ablakon, majd meghúzta a söröskorsóját. A kinti pillanatok elpattantak, mint a sörben a buborékok.

Reklámok

Canis lupus

Nem vagy uram, nem parancsolsz

tied a város, enyém az erdő

tied a zaj, enyém a csönd

tied a hatalom, enyém az élet

tied pénz, enyém a szabadság

otthonod hideg vas, és halott beton

az enyém burjánzó zöld vadon

el akarsz kapni? hát elszökök!

egy árny leszek a sok között,

szépen csendben meglapulok,

parázsló szemmel figyellek,

türelemmel várok Rád,

csupasz torkod elharapom…

 

Hirtelen fény

Alszik még a város, a házak ablakai sötéten ásítoznak, mindent ragadós, fekete árnyak fednek.  Aztán hirtelen mindent lángba borít a Nap. A sínek vörös kígyóként tekeregnek, mellette az út, amin kocsival hajtok, szintén lángra kap, ahogy fent a széltől tépett felhők is. A fény villamosmegállóban szürkéskék szoborként álldogáló embereket is narancsvörösre festi,  álmos, hűlt szívüket begyújtja és felébreszti. Az autók és kamionok – csupa króm és acél – fémfénnyel villannak, szikráznak a Naptól, aki kövér, sárga királyként szórja szét sugarait. Mindenhova jut fény, még szívünkből is kiűzi most az árnyakat – amelyek a nap folyamán alattomosan újra visszatérnek. De most minden rendben van.

A citerás

A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.

A citerás(1)

Séta az erdőben

Kígyóként tekergő ösvényen

sétálok a tavaszi erdőben

az öreg, lompos fák

lassan fölém hajlanak

hűs árnyékkal betakarnak

ezerféle furcsa növény

zöldell, sarjad,csavarodik

kúszik, nyúlik, gabalyodik

neszeket hallok mindenfelől –

madár rebben, levél zörren

bogár zizzen, faág reccsen,

béka csobban, termés koppan

erdei zaj-zörej-zene…

Ősrégi történetet susognak

kócos lombjukkal a fák, de

hiába figyelek, nem értem,

mert csak vendég vagyok,

és lehetek…

 

Az ördög nem alszik

Az Ördög nem aludt mióta világ a világ – hisz rengeteg volt a dolga: háborúk, természeti katasztrófák előidézése, felbujtás gyilkosságokra, erőszakra, árulásra… Az emberiség szenvedett, de folytonosan erőt merített a szeretetből, barátságból, és hasonló, az Ördög számára bosszantó dolgokból. Az Ördög tehát tette a dolgát, de már pihenésre vágyott. Éppen földi lakásában üldögélt és éppen “az ördög nem alszik” mondáson morfondírozott – egyszerre bosszantotta, hogy nem pihenhet, és unta, hogy állandóan dolgoznia kell, ugyanakkor hízelgett is neki, hogy fáradhatatlannak tartják. A tévét kapcsolgatta, amikor egy reklám szövegére lett figyelmes: “Heteken át kínzott az álmatlanság, nehezen aludtam el, éjjel gyakran felébredtem. Másnap persze fáradt és feszült voltam, a munkámra se tudtam rendesen figyelni. Elkezdtem szedni a Somniumot, néhány hét alatt visszanyertem a hiányzó alvást.” Bár az Ördög szkeptikus volt a reklámokkal kapcsolatban, eljátszott a gondolattal, hogy miért is ne próbálhatná ki a szert, és szundíthatna egy kicsit? Mivel soha nem aludt még életében, kétségtelen, hogy nem árt, ha vesz ebből a remek pirulából. Lesétált hát a patikába, vett egy dobozzal a reklámban említett altatóból, visszatérve lakásába kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és bevett két tablettát, majd bekapcsolta a tévét. Éppen valami róla szóló film ment a tévében, még tetszett is neki, ahogy Al Pacino játszotta őt. Aztán lassan elmosódott a szoba, a reluxán átszűrődő fény felvillant, majd elsötétült, és az Ördög már aludt is. Nyugodt álma volt, és amikor felébredt, elégedetten nézte meg az órát – majdnem tíz kerek órát aludt. Kiválóan érezte magát, noha nem lett volna szüksége alvásra. Mégis, jól esett neki, hogy kiszakadt a folytonos gonosz mesterkedésből, és fárasztó “ártásból”, felemelő érzés volt, hogy nem hallja a világ zaját. Kinyújtózott, majd figyelmét a világra összpontosította, hogy megnézze, mi történt, amíg aludt. Elégedetten érezte át az alvással töltött órák eseményeit: rengeteg aljasság, gonosztett, haláleset és rossz dolog történt. “Megoldják ezek maguknak a bajt!” Így hát elhatározta, hogy ettől a naptól kezdve mindig szakít majd időt egy kis alvásra, vagy délutáni szundikálásra.

Hajnal

Gyorsan hajtok

de a szürke, fodros felhők

így is könnyen utolérnek

rám és a kocsira nehezednek

szürkére koszolják a tájat

a szántóföldeket, a fákat,

az alvó házakat,

a szembejövő kocsikat,

a kocsikban az embereket,

mintha színek nélkül volnánk.

Belül is, mintha csomós

szomorúság, és kedvetlenség

kavarogna a gyomromban…

Aztán lassan áttör a Nap

a makacs szürkeségen,

részeg festőként leönti a

a felhőket, a tájat, minket

rikító, tarka színekkel,

mi pedig csak mosolygunk.