Idő

Régen sok volt az időből, így nem is foglalkoztam vele. Most viszont egyre gyorsabban telik az idő. Kiperegnek a percek és a rájuk tapadó emlékeim az újaim közül, hiába kapdosok utánuk. Erős, nagy hálót készítek, de az emlékek kifolynak a lyukakon. Néha pihenek, és mintha az idő is megállna, de aztán még gyorsabban nekiszalad. Szekrényt készítek vasból, lezárom lakattal, de az is recsegve szétfeszül, kirobbannak belőle a szép, fontos pillanatok, szétgurulnak a padlón, és eltűnnek. Amit tudok megmentek még, és a zsebeimbe gyömöszölök… Az óra hangosan ver a falon. Indulni kell az idő után, meg kell próbálnom utolérni.

Egy marék hó

A hideg már a csontjaiban volt, nem is tudta eldönteni, hogy fázik, vagy esetleg már megfagyott. Szerencsére nem, mert elő tudta venni a dugi pálinkáját. Lassan meghúzta az üveget, és érezte a kellemesen szétáradó meleget. Egy parkban, egy padon ült, mellette a cókmókja, minden havas volt, és december 24 volt, délelőtt. A régi Karácsonyokra gondolt, amikor még gyerek volt, a bejglire, robusztus apjára, aki rengeteget evett Szenteste, és mosolygó édesanyjára, aki megsimogatja fejét. Aztán a Karácsonyokra feleségével, a szép kis lakásukra, a melegségre… aztán vége lett, elkezdett inni, most meg kint van az utcán. Elég közhelyes sztori, de majdnem minden haverja valami ilyesmit mesélt. Sóhajtott, és elkezdett gondolkodni, hogy hol töltse az estét – valamelyik szálláson, vagy egy aluljáróban? Egyikhez sem volt kedve. Sóhajtott egy nagyot és nézelődött tovább. Egyszer csak a egy 3-4 éves forma kisfiú lépkedett hozzák, egy nagy marék hóval.  „ Bódog Kalácsonyt bácsi!” – mondta, és lerakta a férfi mellé a hókupacot, majd visszaszaladt a közelben beszélgető szüleihez. A hajléktalan férfi nagyon meglepődött. Majdnem eleredtek a könnyei, de erőt vett magán, visszanyelte mindet – még ráfagyna az arcára. Hosszan nézte, ahogy a kisfiú hazafelé tart szüleivel, amikor eltűntek a szemei elől, lesöpörte a padról a kupac havat.

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

 

img_9962b

A boldog

Attila 5:30-kor kelt fel az ébresztő hangjára. A jelzés kutya ugatásra volt beállítva, mivel a férfi nagyon szerette a kutyákat. Megmosakodott, felöltözött, megette az öreganyja által kikészített reggelit (kifli és sajt), és megivott egy pohár tejet. Felvette a kissé ómódi kabátját, cipőjét, és már szaladt is ki az egyszerű, de takaros házból. Az udvaron egy virgoncan ugrándozó tacskó, Rézi fogadta, akit gyorsan még megsimogatott. Az öreganyja még aludt. Sietnie kellett, hogy elérje a falun csak 4 óránként áthaladó buszt. Ma is sikerült,  6:00 kor már a megállóban volt. Felszállva az öreg sofőr kedvesen köszönt neki:

– “Jó reggelt Atesz! Hogy ityeg?”

– “Fityeg!” – válaszolta Attila.

– “Az a lényeg!” – nevetett a sofőr, és már indult is.

A pöfögő, piszkos buszon 4-5 ember gubbasztott még, akik mind bólogattak, vagy intettek Attilának, ő pedig elmotyogott egy köszönést: ‘Reggelt! Elhelyezkedett a szokásos ülésén, és kényelmesen hátradőlt. A közel 1 órás úton bámészkodva nézte a folytonosan változó tájat, az öreg tanyákat, a ködben úszó szántóföldeket, majd az egyre sokasodó, szürkén meredező ipari létesítményeket, és az egyre közeledő nagyvárost. A busz 7:10-kor ért a város központi buszpályaudvarára, ahol másik három társa, és kísérőjük már várt Attilára. Mosolyogva köszöntötték. A csapat különösen festett, mivel Attila és a másik három Down-szindrómás volt, kísérjük ellenben egy magas, jóvágású fickó. Attila és társai magukon viselték a “betegség” jegyeit:  lapos arc, egymástól távol ülő szemek, kicsi orr, elálló fülek, egyenes haj, rövid végtagok, alacsony növés. A körülöttük várakozók idegenkedve, vagy éppen szánalommal méregették őket, azonban ők rá sem hederítettek a többi emberre. A csapat jókedvűen várakozott egy buszra, amely 7:20 perckor indult, és elvitte őket egy közeli autógyárba. 8:00-ra értek be a gyárba, ahol aztán a szalag mellett válogatták a megállíthatatlanul áramló gumi, és fémdarabokat. Attila és egyik társa, Tamás tömpe újaikkal nagy lendülettel, villámgyorsan válogatták ki a szabványnak nem megfelelő darabokat. Négyszer 10 perc szünet járt egy nap, illetve 30 perc ebédszünet. A munkavezető elégedetten nézte a két “tónit”. Így nevezte a többi melós a down-szindrómásokat, merő szeretetből, amit ők is éreztek, és annak idején ferde mosollyal jóvá is hagyták az elnevezést. Az etimológiát a munkavezető a következőképpen vezette le: down-osok – dównik – tónik. Szóval a tónik hibátlanul dolgoztak, sokat nevetgéltek, dacára annak, hogy a nap nagy részét a szalag mellett töltötték. A jóindulattal csak közepesnek titulálható gyári menzán mindig jóízűen fogyasztották el az ebédjüket – jelen esetben főtt krumplit, rántott húst, és vegyes vágottat. Dolgoztak tovább fáradhatatlanul, egészen a műszak végéig. A munka végeztével pedig a legnagyobb elégedettséggel szemlélték a futó-szalag végében felhalmozódott dobozhegyeket – munkájuk eredményét. A munkavezető sokat figyelte őket, de soha nem látta őket szomorúnak, vagy elégedetlennek, dacára az alacsony fizetésnek, és monoton munkának. Attila éppen befejezte a melót, amikor a munkavezető hirtelen odalépett hozzá:

– Ügyes voltál Atikám!

– Köszönöm! – válaszolta amaz nevetgélve, szemüvege mögül pislogva.

– Mond csak, boldog vagy? – kissé sutának érezte a kérdést a munkavezető, annyira, hogy bele is pirult.

– Heeee?  – felelte Attila, és összehúzott szemöldökkel, gondolkodva nézett rá, majd elmosolyodott.

– Na, semmi. Viszlát holnap! – sütötte le szemét a munkavezető, és visszaballagott az irodájába. Attila pedig hazaindult a kis házba, öreganyjához, hogy kora este még játsszon egy keveset a Rézi kutyával.

Ünnepek

Az öregember és egy kisfiú a hatalmas bevásárlóközpontban tébláboltak tanácstalanul, elcsigázottan. Bronzvasárnap volt, az üzletek pompás díszekkel voltak teleaggatva, minden sarkon sudár karácsonyfák álltak, ezerfényű égők csillogtak, negédes melódiák szóltak a hangszórókból. A kissé pocakos öreg elnyűtt, de elegáns, mélyvörös kabátot viselt, ősz, hófehér haja volt, és hosszú szakálla. A 5-6 éves forma fiúcska is egyszerű, de rendezett ruházatot viselt, ami kissé ódivatúnak tűnt a többi gyerekéhez képest. A fiúnak igazi angyalarca volt, és göndör-bongyor aranyszőke haja. Aki figyelt volna rájuk, annak feltűnt volna, hogy van bennük valami furcsa, megfoghatatlan, ráadásul megmagyarázhatatlan szomorúság ült arcukon. Mivel azonban az emberek rájuk se hederítettek, olyan volt mintha ott sem lettek volna, csak fáradtan sétáltak, majd leültek az egyik játéküzlet előtti padra. Figyelmesen nézték az ajándékokkal megpakolt, rohanó embereket. Azoknak az embereknek az arcát, akik még nem vett semmilyen ajándékot valamiféle idegesség, feszültség tükröződött. Ellenben akiknél már méretes csomagok voltak, azokon elégedettség, megkönnyebbülés tükröződött, de ugyan úgy siettek, mint akiknek még semmije sem volt. Siettek haza, siettek egy újabb ajándékért, vagy siettek ki tudja miért… A vásárlók így kavarogtak az öreg és a fiúcska előtt, egymásra se nézve, lökdösődve, a kirakatokat bámulva. Egy háromtagú család ért a padhoz, amin azok ketten ültek. A körülbelül 7 éves kislány sírva rángatta anyja kezét, majd a földre vetette magát. “Barbieeee… kell…! ” – visította miközben vergődött a földön. Az anya kiabált, az apa csak pipogyán álldogált mellettük, és feszengve figyelte a körülöttük örvénylő embereket. Az öreg és a fiúcska szomorúan nézte a családot néhány percig, amikor is az anya végül így szólt: “Jól van, jól van, megkapod, a Jézuska előbb meghozza, rendben?”  A kislány szipogva, de megnyugodva felkelt a földről, és már húzta is szüleit a játékboltba. A Barbie baba boldogan mosolygott a kirakatban. Az öreg és a fiúcska szomorúan összenéztek, majd egymásra bólintottak, felálltak, és sietve a kijárat felé vették az irányt. Nem volt könnyű átvágni az embertömegen, de csak elérték a kijáratot. A bevásárlóközpont előtt egy rongyokba burkolózott hajléktalan tanyázott, aki, amikor meglátta a párost, szemei hitetlenkedve elkerekedtek, és így kiáltott a járókelőknek: – Emberek! Úr Isten!!! Ott megy a Mikulás és a Jézuska!!! Az emberek nagy része rá se hederített a hontalanra, aki pedig mégis, az csak jót nevetett rajta. Az öreg és a fiúcska aztán hirtelen eltűntek, mintha ott sem lettek volna, olyan helyeket keresve, ahol még igazán várták őket. A hajléktalan meghúzta a tablettás borral teli üvegét, és motyogott még valamit a Karácsonyról…