Tengernél

Gondjaimat leáztatta a tenger

a parton gyerekként keresek

kagylót, csigát, furcsa köveket,

erős várat építek a homokba,

hallgatom a tenger mormoló dalát,

a nagy messzeségben, ahol az ég

és a tenger égszínkéken összeér

keresem a szakállas Poszeidónt,

meg vígan úszó, okos delfineket,

aztán a sziklákon mászkálok,

mint egy izgatott felfedező,

aki először jár ezen a vidéken

aztán úszok a tengerben

gyorsan sikló hal leszek,

aztán kijövök, megtörölközök

nem tart már sokáig” – gondolom.

És újra egy irodában ülök,

verem a klaviatúrát, körülöttem

ideges, a munkától megbolondult

emberek, de a monitor mellett

ott egy sima, fehér kő a partról,

ami megvéd az őrületükről.

 

 

A két király

A hatalmas csata után már csak a két király maradt a véráztatta, kormos mezőn. Ménjeik fáradtan horkantak, tajtékzottak, szájuk véres habot vert. A két király tele volt sebekkel, páncéljuk horpadásokkal, de rettenetes pallósaikat kitartóan tartották maguk előtt. Mindkettőnek a másik birodalmára fájt a foga, hosszú-hosszú ideje harcoltak már egymással. Megsarkantyúzták lovaikat, és egy elkeseredett, utolsó vágtába fogtak, pallósaikat magasra emelték, majd amikor egymás mellé értek, és fém fémnek feszült, szikra pattant, vér serkent…

Peti és Balázs nevettek, ahogy a pallósul szolgáló faágak összetörtek a kezükben, hiába voltak a legjobb svéd acélból. Leszálltak a viharvert biciklijeikről, Peti a Csepel Tacskóról, Balázs pedig a Campingjéről.”Hű lovam, pihenj!“- szólt Peti, majd megpaskolta a bringát, mintha tényleg egy hátasállat lenne. “Enyém a Tóvidék, de birtokul megkapod az egyik horgásztavat!” – folytatta Peti. Balázs fáradtan, beletörődően bólogatott, elfogadta, hogy ezúttal vesztett. A nap lemenőben volt, a szántóföldeket és a közeli bányatavakat sárgás, aranybarna fény lepte be. “Micsoda ország! Nem csoda, ha sajnálod! – nevetett Peti. Balázs csak csóválta a fejét, majd felnevetett ő is. Felszálltak a kerékpárokra, majd tekerni kezdtek, hogy hazaérjenek vacsorára és megnézzenek valami mesét. Nem sokat beszéltek visszafele menet, inkább bámészkodtak ahogy beértek a lakótelepre, a kockaházak erdőjébe, ahol szüleik meg a többi ember tévézett, telefonált, főzött, veszekedett, szerette egymást vagy az erkélyén pihent. Még utoljára megálltak egy játszótéren, ahol megbeszélték, hogy holnap találkoznak az iskolában, ami szintén egy ronda kockaépület volt. Nem sok kedvük volt az oskolához, ahol a pórnép közé kellett vegyülniük, és el kellett viselniük a tanárok fontoskodását. Peti és Balázs azonban ezt is néma méltósággal viselte, mint a nehéz vértet, és sisakot.- Na akkor menjünk haza a várainkba, holnap találkozunk! – intett Peti. – Menjünk, de jövőhéten visszaveszem a földjeim! – intett vissza nevetve Balázs. A két lovas elvágtatott a lemenő Nap arany fényében, a végtelen kőrengetegen álló kockaváraik irányába.

Raktárosok

Hajnalban kelnek a panellakásukban,

ahol nyáron fuldokolnak az emberek

egész nap géppel vagy kézzel pakolnak

palettákat, dobozokat, vasszekrényeket

közben sokat nevetnek, viccelődnek,

ha pedig mérgesek, akkor ordítanak,

egymással, meg akivel csak tudnak,

kimennek a cigizőbe, szívnak egy slukkot

a szabadságból, amiből kevés van nekik,

szünetben beszélgetnek, olcsó ebédet esznek

munka közben szeretik, és gyűlölik egymást,

aztán leteszik a műszakot, otthon vannak a

családdal, vagy kétségbeesve egyedül,

olcsó sört isznak, az álmaik viszont drágák

aztán másnap hajnalban felkelnek megint

a panellakásukban, ahol kicsi az erkély

egész nap géppel és kézzel pakolnak

palettákat, dobozokat, vasszekrényeket

erősek, kemények, mint a farkasok

de nem tudom boldogok-e vagy sem.

Bukowski

screen-shot-2012-09-01-at-11-34-31-pm

 

“…szerezz egy nagy írógépet
és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak
kalimpálj erősen
verd, had keményedjen

legyen nehézsúlyú küzdelem.

támadj, mint bika a viadalon

emlékezz a jó öreg szívós ebekre
akik olyan jó állták a sarat
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly
határán kicsiny kis celláikban
mint ahogy te mostan

nők nélkül
élelem nélkül
remény nélkül

akkor még nem vagy kész…”

(Hogyan válhatsz nagy íróvá)

Bukowski tényleg nem adta fel. A legtöbb ember egyszerűen felőrlődik, útközben elszórják az álmaikat, és néha bűntudattal gondolnak vissza arra a valakire, akik igazán szeretettek volna lenni. Megadják magukat, egy kis komfortért, jó melóért, és már végük is van. Nem lesznek focisták, felfedezők, tűzoltók, vagy éppen írók. Ha sikerül a dolog, akkor sincs vége a megpróbáltatásoknak. Van aki olyan íróvá lesz, aki egy kis sikerért simán odadobja a lelkét, a közönségnek adja a tökeit, azok pedig soha el nem fogják ereszteni, ír nekik, mert különben csalódnak benne.  Így aztán a kényelmes “íróság” melegében üldögélhet, szorgalmasan, de erőtlenül írogathat, jobb-rosszabb lapokban publikálhat, decens ingben, zakóban nyilatkozhat, keresztbe tett lábakkal, rosszabb esetben még a hol ilyen, hol olyan hatalomnak is hajlonghat. Ilyenkor eszembe jut, hogy a nagyok soha nem panaszkodtak, írtak akkor is, amikor csak a fióknak, vagy senkinek sem írhattak.

Bukowski végül is idős fejjel lett csak jól menő író, addig viszont szegénységben élt, mindenféle kuli munkát elvállalt és sodródott ide-oda az életben. Nem törtetett, nem csatlakozott írói közösségekhez, nem dörgölőzött senkihez, nem állt semmilyen ügy mellé – csak a szenvedélyével, az írással (meg a nőkkel és piával) törődött. Írt, írt, írt mocsokról, szenvedésről, loviról, az ivásról, nőkről, a mindennapokról… írt, keményen, trágáran, karcosan, kompromisszumok nélkül. Igaza van, amikor azt írja, hogy az írás “nehézsúlyú küzdelem”, iszonyatosan megszenvedett érte, hogy írjon, és író maradjon. Végül ha nem ír az ember, akkor legalább így éljen, állja az ütéseket, mindig keljen fel, ha leütik, maradjon meg a gerince, mindig sétáljon egyenes háttal. A kóklereket kiütik, rájuk nem fog emlékezni senki, csak a bajnokokra. Hát ezt tanította nekem egy piás, őrült író.

A bűn

Mielőtt Zoltán elájult, ezt hallotta a fölé hajoló mentőstől – Szívrohama van! Defibrillátort, most! Aztán csak jótékony sötétség telepedett rá…

Valamikor később Zoltán ébredezni kezdett, és furcsa mód nagyon jól érezte magát. Szeme még csukva volt, de különösnek találta, hogy ülőhelyzetben van, feltehetőleg egy nagyon kényelmes fotelben. Kíváncsian kinyitotta a szemét. Egy jellegtelen négyzet alapú, ajtó, és ablak nélküli szobában volt. Előtte egy ódivatú irodaasztal állt, mögötte egy hamuszürke arcú férfival, aki fekete öltönyt viselt, haja pedig pedánsan oldalra volt fésülve. Fekete szemeivel áthatóan figyelte, majd kimért hangon megszólalt.

Kedves Zoltán! Üdvözlöm a Pokolban, ön meghalt, a halál oka szívinfarktus, élt 45 évet. Jómagam pedig a Pokol 25647-es számú ügyintézője vagyok, aki átsegíti a szenvedés határtalan birodalmába.

Zoltán elkerekedett szemmel bámult, majd kiabálni kezdett:

Ez valami tévedés! Hívják a feleségem! Hol az orvos!!!

A kétségbeesett férfi már-már felpattant, amikor a semmiből egy majd két méter magas, vér borította farkasfejű démon jelent meg, és visszatolta nagy mancsaival. Ezután, mintha ott sem lett volna, eltűnt. Az ügyintéző ingatta a fejét, majd csendben várt, hogy a rémült férfi megnyugodjon. Zoltán lassan összeszedte magát, és megpróbálta feldolgozni a helyzetet.

Uram, miért kerültem a Pokolba? Nem csináltam semmi rosszat!

A 25647-es ügyintéző, elégedetten bólogatott, majd így szólt:

Ez a fő kérdés! Máris megválaszolom. Lássuk először is a 7 fő bűnt: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. Nagyon becsülendő, de ezekben bizony maga vétlen, hiszen hívő ember, és nagyon szépen tartózkodott attól, hogy az emberi természet e túlzásaiba essen.

Zoltán büszkén kihúzta magát. Az ügyintéző higgadtan folytatta tovább:

Tehát ebből következik, hogy a Tízparancsolatot is sikerült betartania. Ez nagy ritkaság, az emberek nagy része legalább egy parancsolatot megsért, és 3 főbűnben ludas.

Zoltán összevonta szemöldökét és némileg felháborodottan tárta szét karjait:

De hát, kedves ügyintéző! Akkor én mit keresek itt?!!

A 25647-es ügyintéző megértően bólogatott.

Megértem a felháborodását, de a helyzet az, hogy mi nem csak e fő bűnök, illetve a parancsolat alapján döntünk. A Mennyei Királysággal történt egyezmény alapján az önmagukat becsapó embereket is mi “kezeljük”, hogy így mondjam. Mi itt a Pokolban illetve a Mennyei Királyság azon a véleményen van, hogy ez az egyik legrosszabb dolog amit magával tehet az ember – így ez is egyfajta bűn, s mint ilyen szenvedni kell miatta.  Önnél kedves Zoltán, nagyon egyszerű a helyzet: titkon mindig író akart lenni, és ha belefogott volna, a világirodalom egyik kiemelkedő alkotójává válik.

Honnan tudja…?

– Mi, kérem mindent tudunk…

Dehát a nagybátyám például vízvezetékszerelő volt, és mindig festegetett… Ő is itt van a Pokolban?

Mihályra gondol?

Igen.

Nos, Mihály mindig is vízvezetékszerelő szeretett volna lenni, gyerekkorától kezdve, a festészetre csupán, mint passzióra gondolt, ennélfogva a Mennyek Országába került. Az a helyzet, hogy önök, emberek hiába foglalkoznak annyit azzal, hogy önazonosak legyenek, mégsem sikerül, pedig mennyiféle elnevezésük van erre a dologra! Lássuk csak: önmegvalósítás, a saját út megtalálása, önkiélés, kiteljesedés, stb. Rengeteg magazint átlapoztunk mi itt lent. Maga a könnyebb utat választotta, inkább lett jól fizetett hivatalnok! Na hát végeztem, most pedig végtelen, szörnyű szenvedést kívánok!

Zoltán ijedten meredt az ügyintézőre, aki az előtte fekvő aktát kezdte lapozgatni. Még megszólalt volna, de Zoltánt a semmiből újra előbukkanó farkasfejű démon megragadta, és az egyik falon nyíló sötét lyukba lökte.

A 25647-es ügyintéző becsukta az aktát, majd a lezárt ügyek feliratú irattartóba helyezte.

 

Szép halál

Az öregember merengve ült söre mellett a Jobb, mint otthonban. Rosszkedvű nap volt, borongós, nyomott volt az idő, a törzsvendégek csendesen üldögéltek, és várták, hogy jobb legyen. Vannak ilyen napok, az öreg jól ismerte ezeket, ilyenkor legjobb semmibe sem fogni, semmit sem csinálni, ha lehetséges. Majd egyszerre csak elmúlik ez a furcsa, megmagyarázhatatlan rossz. Az öreg mellett egy félig kiivott söröskorsó volt, mellette a jegyzetfüzete, amibe egy sort sem sikerült még írnia. Az írás sem ment ilyenkor, az ihletet is elvitte valami. Miért vannak ilyen napok? – kérdezte magától az öreg, de eddig nem sikerült rájönnie. Rossz bolygóállás? Az emberek neurózisának tömeges kivetülése? Áhh, hülyeség az egész…

Egyszer csak egy muslica szállt az öregember korsójának szélére, majd óvatosan egyre lejjebb ereszkedett a korsó szélén egyenesen a sárgán csillogó sör felé. Az Öregember felvette a tollát, figyelt, és írni kezdett: “A muslica érzete a remek cseh sör illatát, és nem tudott ellenállni az alatta aranylóan csillogó folyadék hívásának. Egyre csak lefelé araszolt, hogy belekóstolhasson a sörbe, de az tömény, sűrű illat teljesen elbódította, és kóvályogva beleszédült az italba. Kétségbeesetten próbált úszni, de egyre több sört ivott, és furcsa boldogsággal töltötte el, nevetett, és közben arra gondolt, hogy meg fog fulladni… Végül mozdulatlanná dermedt, és kimúlt. Micsoda szép, boldog halál – sörben megfulladni…”

Az öregember mosolygott, hogy csak írt valamit. Felolvasta a kocsmában üllőknek, akik nevettek, és elkezdtek egymással tréfálkozni, beszélgetni, rosszkedvük pedig kitakarodott a kocsmából. “Mégsem olyan csapnivaló, ez a nap, elég hozzá egy muslica is, hogy jókedvünk legyen” – gondolta az öreg, és rendelt egy újabb korsó sört.

“Hey now, hey now Don’t dream it’s over”

Elég pocsék egy nap volt, nagy nyomással, extra nagy stresszel, ordító vezetőséggel, ideges kollégákkal, nyári hőséggel. David felkapta az aktatáskáját, zakóját, és átizzadt ingben rohant a kocsijához. Beült, bekapcsolta a klímát – “elég volt ebből a kurva cégből!” Kihajtott a mélygarázsból, és egy hirtelen gondolattól vezérelve nem hazafelé vette útját, hanem csak úgy, felhajtott az autópályára. Barátnője vezetőknek való csapatépítőre ment, így nem is várta otthon. “Alig látom mostanában” – gondolta, és rálépett a gázra. A fekete Audi meglódult, a motor halkan duruzsolt, a Nap lemenőben mindent aranyfénnyel vont be. David nagyon elégedett volt magával, a mai küzdelmes nappal, hiszen minden szarságot legyőzött. Jó kis üzletkötői munkája volt, és a “mindent leszarok” mentalitásával sikerült görcsök nélkül, gátlástalan közönnyel végeznie a munkáját. Miközben erre gondolt, elhagyta a várost – csupa acél ipari parkok, majd frissen zöldellő szántóföldek suhantak mellette. Mostanában nosztalgikus hangulatban volt, így a 80′-as, 90′-es évek zenéi szóltak a kocsiban – Simple Minds, Tears for Fears, Talk Talk, OMD, Depeche Mode, Crowded House, meg ilyesmik. Keze a kormányon dobolt, néha bólogatott, vagy megpróbált énekelni. Gyerekkorában mindig ezeket a bandákat nézte a tévében, a videoklipes műsorban, aztán meg nagy nehezen megszerezte őket kazettán. Aztán teljesen más lett az ízlése, de mindig jól esett visszatérni ehhez a korszakhoz. Eszébe jutottak a régi nyaralások, amikor lementek a nagy tóhoz nyaralni, vagy a tengerhez, egész nap csak fürödtek, játszottak, pihentek, az apja folyton az anyját ugratta, amin ő meg a húga csak nevettek. Hiányzott neki ez a gondtalan lézengés, viccelődés, könnyedség, már halott szülei, és húga, aki nagyon távol élt. “Végül is csak 60 mérföld ide a tenger…” A kocsi tovább száguldott, az autópályát szegélyező lámpák hosszú fénycsíkokká váltak, az ég, és a csillagok furcsán elmosódtak, különös villódzó, színes fények sisteregtek az ablak körül. “Pedig nem is ittam vagy szívtam semmit…” David furcsán kezdte érezni magát, szorító, tompa fájdalom járta át tagjait, enyhén szédelgett, de tartotta az irányt. Egy röpke pillanatra behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, és belenézett a tükörbe, és hangosan ordított. Gyerekkori önmaga nézett vissza rá a visszapillantótükörből. Gyorsan megnézte a kezét, és a lábait, amelyek kicsik lettek, pont akkorák, mint amikor tíz éves volt. Furcsa módon mégis leért a lába a pedálokhoz, keze pedig felért a kormányhoz, vezetett tovább és elkezdett kacagni. Fél óra vezetés után elért a nyaralóvároshoz, ahol mindig megszálltak, majd a világoskékre festett tengerparti házhoz hajtott, ahol mindig megszálltak. Óvatosan megállt, lekapcsolta a motort, majd kimászott a kocsiból. Nem érezte magát furcsán, hiába volt megint gyerek méretű. Lehajította magáról a komikusan túlméretezetté vált nadrágját, ingét, cipőjét, csak az alsónadrágja maradt rajta, ebben futott a tenger felé. Leült a parton, és sokáig nézte a morajló tengert, a csillagokat, a sötét hullámokat. Egyszer csak hangokat hallott, a házból jöttek, és furcsa, de ismerősek voltak. “Kisfiam! Gyere be, nagyon késő van már! Túl sokat bámulod a tengert!” David elkerekedett szemmel nézte szüleit, és húgát, ahogy kilépnek a házból, gyorsan felpattant, és odaszaladt hozzájuk, apja nyakába ugrott, majd sírni kezdett. Sokáig folyt a könnye, aztán szép lassan megnyugodott, apja bevitte a házba, befektette az ágyba, és mély, megnyugtató hangján mesélt neki. David nem akarta, de végül csak elnyomta az álom… Másnap a tengerparton ébredt, “felnőtten”, egy szál alsónadrágban, kócosan. Rettenetesen fájt a feje, szemei égtek, az ég furcsa színekben játszott a felkelő Nap fényében. Kétségbeesetten nézett körül. Kocsija sértetlenül állt a part melletti parkolóban, ruháival együtt, a tengerparti ház azonban teljesen üres volt.

Hey now, hey now Don’t dream it’s over” (idézet a Crowded house – Don’t dream it’s over című dalából)