Danse Macabre

Mintha mi sem történt volna…
mert a többség azt hiszi,
minden olyan lesz, mint rég
jó kis bulika, mert kell a szabadság
egynapos repülőútra menni egy random városba
mert innen is kell pár szelfi
tízmiliomodikként pózolni valami szép helyen
és fotózni a kávét a Starbucksban
meg darálni a sorozatokat a Netfilxen,
hogy minden este mások életét éljük
elutazni egy távoli azúrkék tengerpartra
mert nekünk ez persze jár
all inclusive zabáljuk fel a világunkat
de hát benne van az árban, megéri
nemsokára fizetünk, súlyos a valuta:
jégeső, árvíz, tűzvész, aszály,
vízhiány, kipusztuló fajok, menekülő tömegek…
Ja, nem erre fizettünk be?
Már megint nem olvastuk az apróbetűs részt.

Pók

Bizonyos dolgokat nem lehet siettetni
Légy türelmes, mint a hálóját szövő pók
ha kell, sokáig pihenj a háló sarkában
figyeld az idő lassú rezdüléseit
s ha eljő az a röpke pillanat,
légy villámgyors és kapd el.

Öreg illat

Édesapámmal megint egy idős néninél szereltünk
egy régi házban, tele ódon bútorokkal
családi fotókkal, és olyan tárgyakkal,
amelyek létezését már csaknem elfeledtem…
“öreg illatot” éreztünk bent mindenhol
előbb-utóbb minden idős ember lakása, háza
ezt a “illatot” árasztja…
ez az idős emberekre és ősöreg tárgyakra
rakódott emlékek fanyar, kesernyés illata
lemoshatatlan, eltüntethetetlen, mert
az emlékek bizony már csak ilyenek.

Nem verseny

Lassan és nyugodtan csorgok
a kocsimmal a belvárosban
és kifelé bámészkodok
körülöttem morog a többi vas,
remegve izzik a levegő
a forróságtól és az idegességtől
hiába,
egyre több az autó,
egyre több az ember,
egyre több az őrült,
egyre nagyobb a rohanás
egyre gyorsabb minden
saját magunkat rég lehagytuk…
Nem sietek,hagyom hogy megelőzzenek,
tudom, hogy ez nem egy verseny…,
Néha langyos délutánokon mintha
emlékeznének erre az emberek
és csak sétálnak gondtalanul…

Józsi ablakában

Kikönyöklök Józsi ablakán, ami
a Krúdy utcára és a
Mikszáth Kálmán térre néz
a magasból kicsinyek az emberek
a téren már tele a teraszok, éttermek
beszéd, nevetés száll fel hozzám
furcsa, szokatlan morajként,
rég hallottam ezt…
vajon tanultak valamit a kórtól az emberek?
Nem úgy tűnik…
A szemben lévő házon lévő szoborfej
némán egyetért velem…
megvonom a vállam és tovább bámészkodok
a levegő langyos, virág illatú
a tavasz simogatja a várost
minden rendben lesz gondolom
pár sör után…

Tavasz

Hazafelé hajtok, át a városon

A tavaszi fényben fürdenek az

épületek, utcák, emberek

Begubózva éltünk hónapokig…

Furcsa, nyúlós pólyát szőtt körénk

ez a kór félelemből, pánikból,

kitartásból, bátorságból…

ezerféle szőttesből

Most mintha pillangók repkednének,

úgy sétálgatnak az emberek

örülnek az illatos-fényes tavasznak

talán mint még soha…

Úgy tűnik felébredtek

a hosszú-dermedt álomból…

de vajon tényleg felébredtek?

Minden az úton van

Végtelennek tűnik az autópálya
ezüst burokban suhanok a
kígyószerű, izzó betontesten
hiába mutatja az időt az óra
az mégis megállt,
mert minden az úton van,
sűrű csomókba gyűlik
a régvolt és az eljövendő
a felezővonalon emlékek bucskáznak
meg a jövő furcsa sejtelmei
kósza érzések, váratlan gondolatok
csapódnak a szélvédőnek
gyerek vagyok, majd újra fiatal,
aztán öregember…

…mert minden az úton van.

Fotó: saját.

Pia, Balaton, csillagok

Este több rövid és sör után sétáltunk ki a Balatonhoz

A csillagos ég takarta be a tavat, olyan volt,

mintha az egész Univerzum odahullott volna elénk.

Furcsa mód az ilyen varázslatos pillanatokban

mindent lehetségesnek tartunk,

a múlt és jövő egyaránt megnyugtató

a csillagfényben megcsillanó hullámokban

régi emlékek villannak fel, emberek, helyek, érzések

mintha az égbolt egy takaró lenne, és valaki

ott fent megrázta volna, hogy belepjen az egész életem

jól van úgy, ahogy van az egész, gondoltam

de nem csak a piától, szerencsére…